Átlépő

Amikor a lélek ruhát cserél
ágyba vagy fotelbe süppedve,
belesóhajtja magát a végtelenbe.
A lét kapujában állva, utoljára,
vissza nem nézve úszik az éjbe.

Ott már nincs súlya a kimondatlannak,
a csend nem nyomaszt, csak ölel,
mint régi takaró gyermekkori ágyban,
melyben a félelem is pihenni tér el.

Az emlékek lassan eloldódnak,
mint por a víz felszínén – eltűnnek,
még visszhangzanak a lélek falán,
majd elcsitulnak, mint álmok hajdanán.

Nem siet már, és nem is késik,
az idő köréje hajlik szelíden.
A test nyugalomban, a lélek készül:
ruhája új, s a fénybe lép csendesen.