vajon hová lesznek a kimondott,
de le nem írt szavak?
vajon valaha is otthonra
találnak? lehet, hogy céltalanul,
hangsebességgel távolódnak
tőlünk, soha meg nem állva
saját képére formált ez a város,
most pedig már késő,
hiába is próbálnék meg mindent
lehámozni magamról,
mintha csak hagymát hámoznék,
rétegről-rétegre haladva
emberi lelkeket nem,
csak betont és acélt találnék
pedig lehetett volna másként
ez az egész, akár
fordítva is, hogy én formálom
a várost a saját képemre,
álmodtam volna szebb házakat
és tágasabb tereket mindenkinek
macskák őrzik az árnyékokat
a házfalak mellett heverve,
miközben a járda repedéseiből
előszivárgó hajnali árnyak,
tanyát vernek kéretlenül
minden utcasarkon
esténként az állomásról
konténerszállító vonat,
viszi az álmaimat tova,
senki sem tudja, hogy hova,
csak el innen, el tőlem
jó messzire, amíg
én itt maradok ébren,
remegve a boszorkány szívében