Szürkéskék szagú esőben futok.
Hallom, mintha nézne valaki.
Bőrömbe tűket izzadok talán,
Vagy szemén át szúrnak kétségei.
Nem parancsol lábamnak az agy.
Önműködésben megyek tovább,
De némasága már hátamba ég,
Nem találom tőle nyugtomat.
A feleslegességtől fél, szegény.
Ezért nem kérdezi: „Hová sietsz?”
Kárba veszne a velem futás,
Ha „Nincs célom, csak az út a lényeges.”
Holnap, érzem, hátrafordulok.
Csapzott hajammal rákiáltanék:
„Elfáradni indultam, tudod.”
Hajnalig virrasztó lámpafény.