Disszonancia
Azt mondják, hagyjam a rímeket,
a modern vers szabadon áramlik,
dallam, ritmus csak szorítják,
mint rácsomózott kötelek.
Azt mondják az sem baj,
ha látszólag semmit sem jelent,
ami bennem zűrzavar,
másnak átlátható művelet.
Hát tessék:
Nőben férfi egymagam hasít
a valóság szövetén lyukat ejtve.
Bőr alá zárt útitársak között
egy vagyok és millió,
ősi újszülött, középkorú,
középkorba vágyó újkori,
kétségtelenül kortalan.
Bennem a gyermek örök.
A nő ereimben szövi körmönfont terveit
a férfiak érdekében magamért.
A tudós aggastyán felnevet.
A függöny mögé bepillantva
valamivel bölcsebb lett,
mint egy másodperccel azelőtt.
A valóság felszínén ringatózva
hajt egy késztetés, alábukni
nagyobb levegővétel nélkül
a sötét mélybe,
hogy ott félvakon kaparásszak
a zavartalan iszapban,
s kiragadjam azt,
mi a felszínen is tartja formáját.
A levegőbe emeljem,
majd az elmaradt ováció okán
hagyjam aláhullani,
iszap-ágyán megpihenni,
elsüllyedni benne újra…
mert nincs itt az ideje,
hogy idejében érkezzen.
Kassandra rendre felsikolt,
ki hallja?
Ki hallja, még annyira sem érti,
mint süket bekötött szemmel,
falnak fordulva a jelbeszédet.
Hiába, ha a jóslat beteljesül,
legyint mindegyik,
hisz nem jelent semmit: 1172
beteljesült jövendölés.
Túl szép, hogy igaz legyen.
Hogy férhetne meg benne ennyi minden?
Hacsak nem álcázott szeméthalom ő,
vagy üresen pangó, csillogó csillámburok
tartalom nélkül.
A szemnek láthatatlan
kvantumrészecskékkel telezsúfolt,
áttetsző tartály semmit nem rejt annak,
kinek műszere megmutatni képtelen
a sűrű anyagtalant.
Elvész a burkolat tanulmányozásában,
mert felfoghatatlan tartalmától
meghűlne ereiben a vér,
lénye megtelne iszonyattal,
s pusztulásom lenne egyetlen nyugvópontja.
Egyszer láttam, mit tesz a bőröm alól
előmászó isten(n)ek hangja az emberrel,
ki nincs tudatában a ténynek;
egységében ő maga ugyanúgy millió.
Férfiak megváltását hordozó
kardhüvelyem érinthetetlenül
vonszolom.
Tudom, ha felé nyúlok,
rendre lekaszabolnak…
…és akkor élő helyett jósolgathatok
a holtnak