Látom a ködben a messzi vidéket,
hol cseperedtem a víg napokon,
lágy ölelése belül ma is éltet,
visszaölelni feszíti karom.
Honnan e táltosodás tovalépni,
új utakat kitaposni merőn,
nem fog e vágyon a tétova talmi,
míg követ engem a régi erőm.
Mit csak az ősi világ karolása
olthat erembe a hajnalokon,
menni tovább fogat összeszorítva,
mígnem a lét a halálba befon.
Onnan is újra meg újra üzenni,
hogy köszönöm terelő örökét,
el se törölheti már soha semmi,
mit nekem ér az a messzi vidék.