A költészet nevében
Ó nem!
Nem nehezteltem azért, mert eltagadtad a verejtékező éjjel mámorában megtapadt felelősséget, nem én!
Hisz mégiscsak velőtrázó lehetett a riadalom,
mit a következmény, mint lélegző ember-kezdemény magába foglalt
s mint felhevült test egy hókupacon,
úgy olvasztotta el alattad a valóság a valóságod,
s áztathatott át az iszonyat.
Nem nehezteltem neved hiányáért, s azért sem, hogy létem forrását nem máshonnan, mint Perzsiából eredezteted,
de még azért sem, amit a papíroson lobogtatott ökölbe szorult (úgy képzelem szikár) kezed,
az orvos igazolását a tekintetben,
mit egy “akkor tájt mozgásában korlátozott ember gipsszel a lábán” nyilvánvalóan nem tehetett.
Messze elkerült a harag, mikor húsz évem fiatalos lendületével ajtódon kopogtatva csak a csend felelt,
s csengőd, mint félrevert harang
idegrendszerednek öröm helyett csupán veszélyt üzent.
Még akkor sem bosszankodtam,
mikor feddő hangod volt az első s az utolsó, mit fülem tüdőd munkájából, s hangszálaid rezgéséből felfoghatott.
Az egyetlen beszélgetés köztünk egy telefonkészülék kagylóján át két hosszú percig kínban vonaglott, majd elhantoltatott.
Egész addig ringatóztam háborítatlanul megfoghatatlan valód tengerén,
mígnem egy köteted akadt kezembe, s felcsaptam ott,
hol a tartalomjegyzék az ÖNÉLETRAJZ című versedet jelölte, majd odalapozva a következő borzalom fogadott:
“Gyermekeim száma egy, szívem szerint száz.”
Ím a sor, mi minden igazat szóló költőt meggyaláz!
Mert, hogy a való világ terhét magadra nem veszed, hát legyen. Hogy szárba-szökött magod virágbontását elszalasztod,
ez a férfiembertől nem idegen.
Az, hogy esendőként másokat megvezetsz, szíved joga.
De, hogy létezésem hozzád vezető köldökzsinórját a költészetet felhasználva hazug módon eltagadd,
no azt soha!