A tél szívverése
Nyikorgó hideggel szaporáz a reggel,
Didergő kezemmel reszketve kereslek,
Kéz a kézben remegünk együtt,
Füstöt fúj a kimerült testünk.
Deres a táj, a távolban csak a köd feszül,
Varjak suhannak károgva a temető felől.
Botorkáló alakok lassan cammognak tova,
Vágyakozva nézik, mi lesz az életük sora.
Vicsorog egy kutya, az úton nyavajog,
Ijedve álldogálnak körötte fura alakok.
Megindul az idősek érző szíve gyorsan,
Zsebből húzott párizsit adnak neki nyomban.
A hideg nyikorog, de belül mindenki forró,
Lángoló érzésekkel készül a finom kompót.
Hullámzó fények suhannak át a tájon,
Szikár tekintetben ott a könnyes fátyol.
Repedezett falak, koszos utcák sorban,
Gyerek zsivaj hallik a kopott otthonokban.
A lelkesedés és öröm ott van minden házban,
A legszegényebb csak szeretetet ad bátran.
Égi kincs a szoros ölelés és jó kedv,
A békéért minden fájdalom elmegy.
Eltekintve a bánat, maró savától,
Aki igazán szeret, sose marad távol.
Mert nem csak három napig lángol a szív,
A fájdalmat a béke most végre harcra hív,
Dobjuk le hát a harag súlyos láncát végleg,
Ne engedd, hogy így múljanak az évek.
Légy hát bátor, ne csak fürkészd a tájat,
Legyél te az, aki először ad választ.
Mikor bizonytalanság táncol az emléken,
Dobd el a rosszat és maradj hű szerényen.
Mert a szeretet egymás iránt erős és örök,
De a csalódás gyökere maró és hörög.
Most visszhangzik a boldog emlékek útja,
Rég szerettük egymást, úgy szeressünk újra.
Így lesz minden évünk tiszta és áldás,
Ha a hideg télben is a béke lesz, nem más.
Erős öleléssel keressük egymást,
Ne engedd el, azt, aki szeret és hálás.
Fújhat a hideg szél, csíphet a jeges idő,
Feszítő fagyba szorulhat a decemberi föld.
Belül lobogjon a ragaszkodás heve,
Ne hunyjon ki soha a szeretet tüze.