A szoba sötét, nem jön be fény, az ablak mögött csak árnyék zenél.
A mama fekszik, nem mozdul már, a teste gyenge, a lelke is fáj.
A konyhában romlik egy régi étel, a szék alatt csúszik egy bogárféle.
A kezein csípés, vörös foltok, az idő nyomai szelíd gondok.
A szomszédban hangok, élet, zaj, itt csak a fal felel, ha vall.
A tekintete üres, a száj bezárt, a világ körülötte színtelen már.
Nem haragszik – nincs rá ok, csak ül, s nem tudja: ’miért van ott?’
A nap sem hívja, az éj se vár, a lét csak lebeg, mint gyertyaláng.
A lába nem visz, a teste fázik, a gondolata is félve száll ki.
Remélt, vágyott és adott is eleget, de a feledés mindent eltemetett.
Sóhajában csak a reményt látja; „Gondolnak e még a mamára?”
Bizony teljesül minden vágya! Nyílik az ajtó várva-várva…