A bizonyítás terhe
avagy a feltámadásban felkínált lehetőség
József Attila emlékére
Hallgasd meg esküm, mit el, közelről súgok,
hogy számomra mi a fontosnak vélt dolog;
mint akiből ki, most is csak a csend susog,
meg, nem feledkezve: szívem miért dobog.
Hogy szívem miért dobog, és miért sóhajt,
kívül minden elváráson és törvényen;
mint aki feladni mindent, még nem óhajt,
és olcsón eladni a meggyötört lényem.
Jelentőségét érezve csak e napnak,
hogy a változást, a legkevésbé se féljük;
bár újra és újra, üstökünkbe kapnak,
mert meguntuk már az egyhangú zenéjük.
Mint akiket le, az ő kudarcuk nem ver,
hogy megvalósulhasson az őrült ötlet;
amiben hinned, és amiben hinnem kell,
hogy róluk ne szólj, és ne is szóljak többet.
Ki nevetni is elfelejtek már lassan,
világtalannak érezve magam, több helyütt;
unva, hogy szívem sóhaját csitítgassam,
vágyva, hogy derűmmel meghalljam a derűt.
Mint akit megbélyegezve csak elvetnek,
mert nem tetszik a számomra, jó pár dolog;
érezve magam anyátlan, fáradt gyermeknek,
kinek arcán a könny, az izzadság csorog.
Remélve, hogy a lábamon majd megállok,
nem érdekelve, ellenségnek miért gondol
az, aki miatt a kis kenyérre várok,
próbálva kilátni a sok, sötét gondból.
Nem érdekelve, miért szomjaznak véredre,
hogy mi ez az elkeseredett állapot;
a sötét homályba tovább, nem is révedve,
mint aki el, a tekintetedtől sem sápadok.
Mint akinek van szemed, van szíved és van szád,
kinek naphosszat, értem dolgozik a tested;
kinek egyre kínosabb a bizonytalanság,
ki a jóságot csak mindhiába lested.
Jól tudva, hogy minden aljasságra készek,
minden törvényest felforgatva és rúgva;
őrjöngve, ha rájuk gondolok és nézek,
szegődni, nem is akarva a nyomukba.
Próbálva meggyőzni magam, hogy most észhez
tér az, aki eddig úgy élt csak térdelve;
hogy a magyar végre, szabad és egész lesz,
kinek szabadságát a pokol tüze érlelte.
Ki a pesszimizmusom, nem is éltetem,
ki a régmúlt emlékek között sem gyomlál;
hogy a reményből táplálkozzon az eszméletem,
hisz ideje lenne, felszabadulnom már.
Hogy kialudhassanak a hamis fények,
mint aki tudja, helyesen és jól döntött;
nem engedve az erőszak bűvöletének,
tovább ezeknek, nem is emelve a tönköt.
Akik mindig is, keresztülnéztek rajtam,
kiknek csak rangjuk van, de semmi jelleme;
ki a bérem ki, mindig magam csikartam,
kinek a semminél azért több kellene.
Ki sokszor csak az illúzióit kutatja,
csak a bosszantót látva, minden dologban;
mint akit sorsa sokszor, külön utakra
űzött, mint aki a láncon már eleget totyogtam,
kit megfelelő helyre, még nem vezetett
sorsa, hogy gerendaként tartsam a házadat;
hogy ne legyen nyelvem és szívem, még nehezebb,
és elültetett virágom, még zörgőbb és szárazabb.
Móritz Mátyás
2026. Április 5. Vasárnap
Budapest, Csepel