Ki jön le a hegyről?
Egyforma, szakállas arcok,
vad, lökdöső, gyülevész sokaság,
ezer koszos láb csattog a porban,
velük izzadok, sodornak magukkal.
Jó nekem közöttük senki lenni,
bűntelen büntetőként eltűnve közöttük,
ölhetek is akár, hisz nem én teszem,
ha elébe löknek is, nem én vagyok.
Ő meg csak tűri, hiszen ezért jött,
talán, ha ráömlik minden gonoszság
onnantól mi leszünk a jók helyette,
végülis, mindezt ő akarta.
Legyek szállnak a vérző homlokára,
néha mintha örülne is a kínnak,
s a köpködő, ordítozó tömeg
megunva nézni őt, lassan haza ballag.
Otthon, csak lesz majd valahogy,
ha más nem, kenyér és korsó víz kerül,
az embernek ott, szivacsot nyujtanak fel ecettel,
s ő bocsánatot kér tőlünk, helyettünk.
Lassan lefoszlik róla, minden, ami földi,
még nem tudni, hogy reggelre újra éled,
itt lenn csak bűntudat marad és félelem,
mert álmaimban, én függök a helyében.