Ma még e földi lét ölel, de már
amott sötétedőn a láthatár
közelg felém, s e vándorútra majd
nem oly soká a zsenge fű kihajt,
nyomom se lesz, követhetetlenül
szivárgok el, s a lázam is kihűl,
netán marad csipetnyi gondolat,
mi verseim között veled marad.
De hogyha nem, nos az se fáj nagyon,
hihedd, nyomát se látod arcomon,
az út porán mosolygva múlok el,
amint a végtelennyi tér ölel.
