Mit látsz?
Nézd! Erdőt látsz netán sáros gyárudvart?
Nem. Málló fal mögött rozsdás vázat,
gubancos testű, senki földje ugart,
hol a semmi sötéttel parolázgat.
Száraz gallyak a kátrányeget marják.
füstös kertekben penész-virág szenved,
bőgnek a vágóhídra hajtott marhák –
nincsen hová, és nincsen miért menned.
Vasporos tüdő, véres a köhögés,
kicsorbult szike a műtőasztalon.
Szikkadt bőrre gyógykenőcs a köszönés
s meglátni az Istent mindenhol vakon.
Az Élet melléd ül, és kenyeret rág
érzed bőrödön bűzös leheletét…
Belül simogat – mint a cukrozott tej,
míg kívül rád akasztja minden terhét.
Mi az ember? Elkorhadt tehervagon,
hajléktalan tanya, a magány háza.
De akad t’án egy szó, embernek való
mi a halált a rongyokból kirázza.
Kopott síneken fújtat messze a szél,
meg-megáll, s egynéhány vagonba benéz,
rothadó belső, az alváz bírja még,
Isten tartja össze, és szürke penész.
Sár, erdő, ugar, ez csak a leltárad.
Vágóhíd vérszaga, sínek bősz szele…
Akinek a sötétben is megvirrad,
az megindul a végállomás fele.
’26 március