A mindent elnyelő
Legmélyebb lényegét tekintve
1
A fájdalmait fel, az idő sem oldja,
nem is tudva, hogy hol van a bent és a kint;
a gúnyájának is, egyre több a foltja,
és a fizetségét is elitta már mind.
A sorsa fel, már csak egy-egy versben feslik,
virrasztva át, újabb és újabb éjszakát;
dolgozva napkelettől, piros napestig,
mindenhonnan koldusként hordva el magát.
Nem kapva még egy jó szót sem vigaszképpen,
törve magát százszor, ezerszer is holtra;
egyedül állva a szélvész közepében,
szélkiáltó madárként, fennen dalolva.
A soha el nem jövő holnapra várva,
kinek már csak a bűn maradt a kelléke;
vevőt nem is találva a hatalmára,
hajtva a fejét, hűtlen lányok mellére.
Kinek verse, idézően is szép lehet,
úgy szeretve, mint a gyermekét az anyja;
nem is tudva, hogy milyen rég bukfencezett,
eltékozolt csókjai után zuhanva.
2
Ki eszedbe, csak a szerelmét juttatja,
kinek szívét darabokra, magad törted;
ki szépen és csöndesen is aludhatna,
búcsúztatva el az utcakövezőket.
Kinek gúnyáját, nem is veszed magadra,
hogy sorsán, te se könnyíts, és te se segíts;
tudva: milyen egész egyedül maradva,
hogy bizonyosan, szomorú legyél te is.
Ki nem tudja, miért is jött a világra,
hogy rá türelmet és időt, mért nem szánnak;
a tűznek szánt fát fel, fütyörészve vágva,
vagy úgy szomorodva el, mint a fűszálak.
Belehalva minden versbe, minden tettbe,
amelyek közül sokat, még te sem érsz fel;
meg magát, mind sárosabbra hempergetve,
áldva téged, reszkető, szomorú kézzel.
3
Kinek elég lenne, egy apró élvezet,
ki még negyvennégy évesen sem nőtt nagyra;
jól ismerve mégis, a gyilkos végzetet,
hol a mennydörgést, hol az esőt hallgatva.
Halkabban, mint a halottak, vagy a rétek,
ki meg, nem is határozza életedet;
kinek szavai közül, egyet sem kétlek,
nem tudva, hogy kinek a testvére lehet.
Ki felülről, nem is tekintett a bajra,
kiben hiába reménykedtem és hittem;
hogy be, ne csak a szent fáradság takarja,
hogy virágot növeszthessen szemeidben.
4
Mint aki őt, megnevettetni szeretnéd,
hogy magam is elfogadjam és megértsem;
mint aki úgy vagyok, ahogyan lehet még,
fájdalmasan, de nem káromkodva mégsem.
Mint aki nem választhatott és dönthetett,
jól tudva milyen, mikor föl, a vágy szaggat;
hogy a szegényé csupán, csak a csönd lehet,
elképzelni sem tudva iszonyatosabbat.
5
Annál, mikor nem látod végét a rossznak,
nem kapva se biztatást, se segítséget;
mikor meg, újabb irtózattal átkoznak,
ki hiába kérdi: ugyan mit is vétett.
A világ
Összeomlott körülöttem már nem egyszer,
magányosan töprengve, akár az ördög;
nézve át az égen, begyulladt szemekkel,
mindazzal mi belém, örökre rögződött.
Mint aki a szívemből, el nem tüntetlek,
nem tudva, hogy előfordult-e már veled;
hogy neki, sanyarún ültél az ünnepnek,
azt álmodva, hogy az égből napsugár pereg.
Hogy bár szíved némán szenved, mégis áldott,
míg mások, habot hánynak és habot köpnek;
gyűjtve össze, inakba tört bátorságod,
nem érezve hited, csorbának, töröttnek.
Mint akiben ott az erő, az akarat,
vágyva a szabadságra, és az örömre;
hogy életre hívd az ápoló szavakat,
férfiasságom, szerelmesen köszöntve.
Hogy a támadásokat el, hányszor tűrted,
hogy magad, azért se hagyd és feledd el;
nézve sorsod, a szürkeségbe szédültet,
nyakadon a dagadó, és csúf erekkel.
Mint akit sokan megvetnek és lenéznek,
nem hallva hangját, csak a dühöngő orkánnak;
nem érezve a lábad, mégsem nehéznek,
mint akit sokan, egyszerűen eltipornának.
És írnának fel, különféle listára,
mint aki szádra a nevük, mégsem veszed;
nézve inkább, az Isten helyett is hátra,
hogy szét, senkise cibálhassa az eszed.
Járva meg, a szenvedélyeidnek poklát,
elmenni, mégsem akarva a jó mellett;
hogy tudd, nagy gyönyörűséggel gondolok rád,
és hallgatom, az értem ziháló melled.
Tudva, hogy az időt, vissza nem kérhetem,
itt élve bennem most is, mélyre temetve;
őrizve meg az életed és életem,
burkolózva bele, a leheletedbe.
Tudva, tudatlannak maradni néha jobb,
állva a napban, és állva a véredben;
vágyva a széttárt, és az ölelő karod,
hogy egedből akkor se vess ki, ha vétettem.
Móritz Mátyás
2026. Május 1.-4. Péntek-Hétfő
Budapest, Csepel