A dérszagú hajnal mezítlenre ázott,
kövek közt hallgatott az eltiport világ,
s föld szívén, hol tegnap vérzett még sok átok,
csendből emelkedett egy reszkető virág.
Dús indák fonódtak bokák gyenge ívén,
mint múltba mart bilincsen sok nehéz karát,
ám rózsaszín álom derengett a szélben,
s a fájdalom tövéből kihajtott a nyár.
Láttam az alkony parázsló udvarában,
miként simul a fény a fáradt test köré,
mint a szenvedés koldusruhás magányban,
arannyá szelídül az estek küszöbén.
Mert minden tövis alatt valami szép él,
minden könny mélyiben ring egy tiszta sugár,
s ki mezítláb halad fájó életútján,
annak sebéből szárba szökken a tudást.
Ne félj, ha vad bozót karistolja lelked,
s dermedt éjszakák borulnak homlokodra,
a föld is úgy terem kalászt, hogy megújul,
s a rózsa is tövis közt hajt új bimbókat.
