Nem fordulok vissza
Kopott kabát ez a lázas nagyvilág,
kifordult, lyukas zseb rajta az élet,
töltésen nem sárgul kutyatejvirág,
rozsdás sínpárt ropogtat az enyészet.
Éhség mardos, a vagon is ráz vadul,
most egy karéj kenyér torral felérne,
mint birkanyáj, ha lelegelt ugarról
rájár a tavaszi búzavetésre.
Kormos az ég. Kihalt állomás fogad,
a mozdony még nehéz párát füstölög,
Vizes peronon a lábnyom megdagad,
ingemre hűs vasport permetez a köd.
Elkopott kövön a léptem gyorsabb már,
haza húz a szívem, sajogva üt- ver.
Arcomba vág az otthoni, hűvös ár:
lyukas zsebemre varrok foltot tűvel.
Leülök. A falról lepereg a mész,
üres tányérra ragad a magány,
pók uralta sarokból a semmi néz
s a csend szelleme suhan át a szobán.
Nem, nem meszelt falak az otthon, tudom,
csak egy folt, mit a kéz rávarrni akar.
Nem fordulok vissza. A tiszta úton
megyek tovább, ha a hajnal kizavar.
’26 március