Már megéltem a kenyérnek javát,
Látom e modern világ bús baját.
Digitális zajban, vakon rohanunk,
Azt sem tudjuk már, hogy kik is vagyunk.
Sodródunk némán az árral tova,
S nem kérdjük: jutunk – e még valahova?
A kapzsiság lett a modern úr itt,
Az önérdek minden embert elvakít.
Hatalom és pénz a hamis bálványok,
Sárba vesznek a tiszta, szép álmok.
Rombol a gőg, s oda van a szép,
Vakvágányon fut az emberi nép.
De felsejlik a régi, szent ígéret:
Noé bárkája, hol túlélt az élet.
Mikor a bűnre rázúdult az ár,
A kegyelem fáján zöldellt a kosár.
Bár önzés fala vesz körül minket,
Feledjük lassan a szent intéseket.
De a lélek mélyén, hol a csend lakozik,
Egy ősi, tiszta fény ma is fohászkodik.
Nem a gépek adják a megváltást nekünk,
Csak a Teremtő előtt hajthatjuk le fejünk.
Átitatja lelkem az Isten világa,
Szeretete árad e sebzett világra.
Bár tetteinkért nem érdemelnénk,
Ő mégis őrzi a hitünk, reményünk.
Szent horgony a hitünk e vad, mély áron,
Védelmet nyújtó fészek a világon.
Meghallja a sóhajt, letörli a könnyet,
A nehéz időkben így ad nekünk üdvöt.
Álljunk meg egy percre, nézzünk az égre,
Ne a mulandó vagyonra szomjazzunk végre!
Mert elvész a Föld, ha a szív csupa kő,
De a bárka kapuja ma is nyitva, jőjj!