Néma alázattal ülök a vén rögön,
hol szent csendet nevel a Szatmár – beregi táj.
Vállamra borul a fenséges májusi ég,
s fénnyel ölel az, ami oly régóta fáj.
Zsongnak a szülőföldem konok,
hűs lombjai, a hajdúk ősi földje felett madárdal száll.
Ezen a viharvert, drága kállói rögön űzött,
sokat szenvedett lelkem végre otthont talál.
S nézd csak, Testvérem, ott az ősi nyírfa égbe törő,
büszke, fehéren fénylő törzsét!
Mintha e dacos, szabolcsi homokból az Élet kapaszkodna belé,
hogy a végtelent betöltse.
Zizegő levelein a titokzatos Harangod,
s a kállói szilvások minden hálaadása ragyog.
Köszönöm, Úristen, e dús, anyai földön,
hogy a viharok közt is még Teveled vagyok.
Hallgass csak: a nagykállói öreg templom harangja kondul,
s üzen a messzi, ködbe vesző tájon.
Minden zengése egy – egy halk, suttogó fohász,
hogy a hűség e földön soha ne fájjon.
Azt hirdeti a szélben, itt, az ősök jussán,
mily végtelen és örök a Te szereteted.
Ez a konok nyírségi táj ma Isten tiszta temploma,
hol a fenti csend dicséretet zeng a föld felett.
Mert itt születtem én, e ringó, szent világban,
itt élem napjaim, míg e hívó táj ölel,
és itt halok meg, ha lejár majd az órám,
gyökérként simulva szülőföldemhez.