Tibet felett az ég

Tibet felett az ég

Tibet felett az ég lágyan lélegzik,
kékjében oldja évmilliók imáit.
A hegyek csúcsán megtörik a fény,
ősi tanúként vezekel mindenkiért.
A csend, köpenyével borítja be őket,
kövek közt, öreg szerzetesek kísértenek.
A szél imazászlókat lenget,
színeivel üzen, lásd ez is szeretet.
A felhők kényelmesen úsznak felette,
minek sietni, az idő csendesen lépked.
A nap aranyhidat varázsol a tájra,
szikrázik a friss havon, évezredek álma.
Régi történetek amiket feledtünk,
leírva várják, hogy felébresszük.
A völgyek zenéje a jakcsengők hangja,
távoli dallam, mintha a világ szíve dobbanna.
A kolostorok rideg falán zászlók,
tudod hogy miért néznek vádlón?
Tudd zarándok te aki itt állsz,
utad itt véget ér, s vele együtt egy álom.
Mert itt ér össze az ég és a föld,
őskohó mélyében, ahol megszületett az idő.
Sákjamuni Buddha, távol van vagy közel,
tétován kérdezem, de csak a csend felel.
Lassan ereszti palástját az este,
jakvajmécses fénye árnyékot rezzen.
Letűnt világ, mely mély álomba dermed,
nem búcsúzom, mert itt marad a lelkem.
Zarándok vagyok, aki az útját járja,
elfáradt szívével az égbe vágyva.