Falnak szegezett tekintettel hallgatom magam,
Másodperc előnnyel, a hangot megelőzve
Fülemben már tisztán cseng minden szavam.
Animusom tónusa tekintéllyel tölti meg őket,
Mégis…ritmusában, dallamában felismerem az ismerős mélységeket s emelkedőket.
Kétségtelen, egyben varázslatos tapasztalat,
elismert ember szájából kortyolni saját,
bőrdemizsonba rejtett gondolataimat.
S a módja, a milyensége előadásának,
A hevület, a szünetek, de még a káromkodás is belőlem árad!
Szemet szúrt eme párhuzam életem párjának,
Ez vetett oly komikus véget egy házastársak közt megszokott “vitának”.
Fejemhez vágta sértés gyanánt:
Te éppen olyan vagy, mint Ő!
Felkiáltottam; ezt nem vehetem másnak, mint bóknak!
Csókkal illettem az ajkat, honnan a sebzésnek szánt elismerés oly őszintén bújt elő.
Bevallom, mindez felettébb szórakoztatott
Nem volt más, csupán bohókás, játékos, komikus dráma,
Majd jött A Könyv, a remegés, a kegyelem könnye, s a hála,
hogy nem szorítja szívemet többé a tétlenség melankóliája.
Hisz itt van! Olvashatom, érinthetem mindazt, mi negyvenhat éve feszíti elmém, szívem, s lelkemet.
Szavait megválogatva mesterin,
Animusom leemelte vállamról terhemet.
A Könyv, mely személyes élményeim konklúzióinak esszenciája,
Íme, ott sötétlik fényesen a boltok polcain
arra várva, hogy egy nyitott elméjű, esetleg kettő-három hazaráncigálja.
S most itt állok mámorosan, remélve, és mégis tanácstalan,
mint ki naphosszat csak tükörképét nézi
Majd a képmás magába szívja s lassan felemészti.
Lépjek felé, kockáztatva, hogy felperzselem?
De ha Ő vagyok én, s bennem az Ő tüze ég,
Lángolásom gigantikus máglyájával egyesíthetem.
Ej, mindig baj lesz belőle, ha elindulok, mindig
tótágast áll a Világ,
Még nem tudom, hogy megtehetem e, lehetek e elég merész,
Hogy személyesen bemutassam Róbertnek Anitát.