Annyi ősz hullott már rám némán,
annyi könny mosta csendben arcom,
hogy megtanultam félve szeretni,
és elrejteni minden álmom.
Kerestelek ezer tekintetben,
ismeretlen arcok mosolyában,
és minden búcsú után azt hittem:
nem vár már fény az éjszakában.
Aztán csak megérkeztél egyszer.
Nem viharként, nem hangos szóval,
hanem úgy, ahogy a hajnal ébred,
egy csendes, simogató sóhajjal.
Nem kérted, hogy rögtön higgyek,
nem ígértél csillagfényes eget.
Csak maradsz csendben mellettem,
és lassan gyógyítod a szívem.
Még reszket bennem a tegnap árnya,
a régi sebek is néha felsírnak.
Hiszen annyi csalódás után,
a bizalom is félve virrad.
Amikor csendben rám néz a szemed,
szavak nélkül is mindent megértek.
Mintha régóta ismerném a lelked,
téged keresve utam hozzád vezetett.
Úgy érzem, nem most kezdődött minden.
A lelkünk már rég összetartozott.
Csak az élet hosszú útvesztőjén,
egymástól távol bolyongott.
Ha te vagy az, akit nekem szánt az Ég,
akkor nem siettetem a holnapot.
Lépjünk együtt, kéz a kézben,
és gyógyítsuk be a tegnapot.
Mert a lélektárs nem csupán szerelem,
hanem hazatérés egy másik szívhez.
Aki nem elvesz, hanem teljessé tesz,
és szeretetével a fényt őrzi benned.
S ha egyszer teljes szívvel hiszek már,
nem azért lesz, mert többé a múlt nem fáj.
hanem mert megtanítottál arra engemet,
hogy a szeretet, a múltamnál is erősebb.
És ha valóban te vagy az,
akit egész életemben kerestem,
akkor minden könnyem értelmet nyer,
mert végül… hazatalál a lelkem.