Az őrjítő bizonyosságról

Az őrjítő bizonyosságról

1.

A bizalmat fel, ne is hozzam és köszöntsem,
én is csak zúgjak, én is csak háborogjak;
nem érezve, a legkisebb örömet sem,
nem is mondva azt, a legszentebb dolognak?

Mint akit át, már semmi sem jár és itat,
hogy a testem, a lelkem is láncra verjem;
hogy meg, te se fogd ügyetlen karjaimat,
hogy úgy fulladjak meg, mint a légy a tejben.

2.

Mint aki meg, nem is értem és változtam,
hogy ostobaságom választva meg bölcsen;
én már, senki arcába se nézzek hosszan,
szükségét sem érezve, hogy versem megköltsem.

Arról, hogy hogy járnak, és fújnak a szelek,
hogy meg, úgy sem választhatom én a sorsom;
hogy téged se őrizzelek és féltselek,
hogy bizalmamba, senki se burkolózzon.

3.

Fetrengve a porban, fetrengve a sárban,
úgy téve, mint aki boldog, mint aki gazdag;
hogy a végzetünk, én is szótlanul várjam,
mint akit a félsz, a gyávaság igazgat.

Mint akit a sors keze, ide-oda tologat,
nem akarva hinni a vágyban, a szépben;
fojtva el az apró, és maró okokat,
hogy ketrecemnek rácsát, már ne is tépjem.

4.

Nem is érezve már súlyát a szavadnak,
mit hiába adsz elő pontosan, szépen;
hazudva magad, boldognak és szabadnak,
ki nevetni sem mersz már, az ostoba beszéden.

Mint aki nem is figyel a belső hangra,
mint akit meg, már a költő sem értene;
kinek a szíve, a szörnyűség barlangja,
kit nem bámul más, csak a nagy testvér szeme.

5.

Hogy te is ugyanazt, és ugyanúgy fújjad,
mint egy engedelmes, igazán jó polgár;
aki nekem, nem mondasz már semmi újat,
kit hiába emlékeztetnélek, hogy milyen voltál.

Nem is remélve, hogy szavaim rést ütnek
a falon, hogy zárkózottságom cipeljem;
hogy bosszút, ne is tervezzek és esküdjek,
ki ha lázadnék, nem tudnám, hogy mi ellen.

6.

Úgy bujkálva, mint egy ablaktalan zugban
a versemben, nem érezve, csak a fagyot;
mint aki magam, még kisírni sem tudtam,
mint akit az édesanyja is elhagyott.

Mint akiben fel, a bizalom sem ragyog,
díszbe érte, nem is öltöztetve a szívem;
ki hol észrevétlen, hol idegen vagyok,
kit nem engednek álmodni, játszani sem.

7.

Tudva, hogy tetszeni akarásom bolondság,
maradva meg egy cinikus, és kiégett
költőnek, várva hogy a vérem kiontsák,
a kínban sem akarva, megtalálni téged.

Hányva magam, kardélre és késhegyre,
pont mint egy őrült, egy flúgos, egy dilis;
magamat is hátulról nézve és lesve,
anélkül, hogy szóvá mernék tenni bármit is.

8.

Hogy szavamból füst legyen, pára és üszök,
mint aki az ablakon, most is ki-ki nézek;
bámulva csak, hogy a világ hogyan nyüzsög,
és osztanak kártyákat a jellemszínészek.

Mint akihez semmi szavad, semmi közöd;
mint akit utoljára, az anyja féltett;
ki egyedül a sors, gyanús jelenései között,
nyeli csak a füstöt, a gőzt, és a mérget.

9.

Zárva magamra az ajtót, és az elmém,
nem is vágyva rá, hogy az égről lehozzam
a csillagokat, hogy ülj csak ide mellém,
hogy elborongj velem, se röviden, se hosszan.

Hogy miért nincs jogom a jobbra, a szebbre,
kinek nem jutott se társ, se szajha, se asszony;
a rongyaimat újra és újra, batyuba szedve,
hogy belém a bizalom, ne is bújhasson.

10.

Maradva meg könyörtelennek és vadnak,
mint akiben egyre sűrűbbé lesz a panasz;
nem érezve a bátorságot, hogy kedvet adjak,
és hogy megkérjelek, hogy mosolyra fakassz.

Mert a sorsom, valami pokoli dolog,
amelyben inkább úr lennék, és nem szolga;
mint aki már örökké dacolni fogok,
mintha a világgal össze, örökre vesztem volna.

11.

Ki szívesen élnék gazdagon, meg bölcsen,
nem rontva és döntve, semmit sem halomra;
hogy be, ne is a balvégzetemet töltsem,
a bizalmat köszöntve, és azt, aranyba vonva.

Nem vetve és hányva, semmit a szemedre,
tudva, hogy te gyújtottad bennem e lángot;
a bizalom útján, kézen fogva vezetve,
kire rá, a felnőtt balszerencse hágott.

12.

Belátva, hogy egyre kevesebb módom van,
ki az emlékedet, a sötétben őrizem;
ki egy szavadért is ugranék, azon nyomban,
hogy megismerd a vágyat érlelő szívem.

Hogy társamként, velem együtt lépj a sárba,
hogy ne úgy tekints rám, mint valami selejtre;
aki haza, mindig is aggódva várna,
és táncot velem, a lombok zenéjére lejtve.

13.

Hogy a bizalmon el, ne is kelljen merengnem,
hogy mire megy a költő a kérdéseivel e korban;
hogy ki merne, összeállítani engem,
ki bűnösként is az anyám szentje voltam.

Ki elhagynám az országot, és a várost,
hol a sorsom, egy tisztátalan ügylet;
hogy elmondhassam, mi tenne boldoggá most,
mint aki már, az anyja szerelmén sem csügghet.

14.

Aki után, mint egy csavargó üvöltök,
mint akiből nem látható, csak a külső kéreg;
magányosan töprengve, akár az ördög,
kivel már csak te érezteted, hogy élek.

Hogy veled tartsak, akarattal és hittel,
hogy a szemem, ne takarjam el riadtan;
hogy azt tegyem, amit lehet, és amit kell,
hogy el, ne kelljen szomorodnod miattam.

15.

Nem értve, lehajtott fejjel miért sétálok,
mint akiről, nem sikerült még letenned;
remélve, hogy egyszer, a részeddé válok,
magamhoz szorítva, derűt lelve benned.

Hogy túl legyek e rémálmon, és e poklon,
örömmel fogadva el, most is a tanácsod;
hogy szét ne feszítsen, és össze se nyomjon
a teher, hogy elengedhessem a rácsot.

16.

Hogy meg, ne is fojthassanak a vas-kezek,
hogy a múltat, ne szeressem jobban a jelennél;
ki hozzád, magamhoz is irgalmas leszek,
kit örömében észre, miért ne vennél?

Mint akit le, már semmi sem tör és hangol,
ki a gátakat fel, örömmel robbantom;
kidobálva a félelmeimet magamból,
ügyelve rá, hogy el ne szálljon a hangom.

17.

Megmutatva, ami bennem jó, és bennem szép,
mint aki az álmomban is téged leslek;
hogy a szavam, ne száraz homokként peregjen szét,
és ne lásd a kívánságom se förtelmesnek.

Hogy te legyél, aki betakar az éggel,
mondván, hogy még belehalni is megérte;
hogy az irántam érzett bizalmad, ne mások döntsék el,
hogy felköszönthesselek és meg is szerethesselek érte.

Móritz Mátyás
2026. Július 29. Szerda
Budapest, Csepel