Lélekfillérek
Fövényi Sándor emlékére
Közhelyszerű
Magam ma, megint becsaptam és meggyőztem,
hogy nincs semminek, de semminek se vége;
állva csak a köddé kent kanálisgőzben,
mint aki kész az újabb szerepcserére.
Jól tudva, hogy a szégyenérzet szétrág majd,
mint aki bosszút, csak magam ellen forral;
szememben a kihullni készülő világgal,
és a markomban, a szorongó sikollyal.
Jól tudva, hogy meghalnom se lenne könnyebb,
húzva meg magam, valami eldugott zugba;
hogy megpihenhessenek bennem a könnyek,
mint aki ölelkezni, már magával se tudna.
Mint akit el, már a szerelem sem vakít,
kiben egyre szűkszavúbb már az értelem;
kókler hatásvadászként bohóckodva itt,
búcsúztatva el, hogy Te se legyél nekem.
Apám és a szenteste
Mint akit nem illetnek már, emberi jogok,
mint aki föl, már csak lefeküdni kelek;
míg a vörösborom mellett felszipogok,
kinek szívéből, kiszökött már a meleg.
Hozzá az elviselhetetlenhez szokva,
mint aki mellett, élőként Te se férsz el;
kapaszkodva meg a csillagrojtokba,
homlokomon, csókod helyett a holdpenésszel.
Készen az újabb próbára és szerepre,
mint aki az utolsó szóval sem élek;
a fénytörmelékeket, lyukas kosaramba szedve,
maradjanak csak mosatlanul a remények.
Szólva hozzád, a magasabb csúcsok felől,
hol már csak a férgek neszezése hallik;
hogy tovább meneküljek az árnyékok elől,
hogy eljuthassak a ráckevei parkig.
Magamat dobva égni rá
Mondd, meg nem írt verseimből, mit hinnél el,
hogy bennük, mi válhatna még valóra;
a kezemben egy pincehideg dinnyével,
míg a bolondját járatja velem az óra.
Nem csípve már, csak lebegve, mint a lepke,
tudva, hogy a valóságban van a hiba;
bele, a félhomályba tekeredve,
utolsót harapva a citromos nápolyiba.
Mint aki csókot, már magamnak sem adok,
mint aki örül, hogy már téged se láthat;
tudva, hogy ki, nem nyílnak már az ablakok,
hogy az áhítat sem bont bennem már sátrat.
Beszedve a méregből az utolsó adagom,
emlékezve vissza, a számat levarrva;
mikor a vágyam szaladt szét a hajadon,
mikor kapható voltam még, egy-egy rőzsedalra.
Rozsdás kalitka
Mondd, hová lett a csodálat, az áhítat,
hogy elém a szőnyeget, miért nem teríted;
vagy szeded össze a szétdobált ruháimat,
és olvasod, a meg nem írt könyveimet.
A nevem a lobogódra, miért nem tűzöd,
mint aki már, nem érezhet, nem is láthat;
mint aki semmit sem hajszolok és űzök,
üvöltve ölelve a vonatszikrákat.
Mondd, az álmod rólam, miért halott,
hogy még a szegénységemet is megalázd;
a sáros szívem meg, miért nem mosdatod,
és nyitogatod a bánatodban a gázt.
Ki büntetni, már az Istent sem akarnám,
mint aki rá magam, már semmire se szánom;
ásítozva csak a Dohány utca sarkán,
mint szívemben a titokzatos álom.
A csodálkozásra való képességről
A vereségemet el, nem palástolom,
jól tudva, milyen a semmi és a nincsen;
a kórház padján szorongatva a kannás borom,
és rugdosva a sok, mihaszna kincsem.
Amelyekből össze, semmit sem gyűjtenél,
ki életemet, egy vállrándítással letudod;
mint akinek nem jutott, frissensült remény,
mint akire rá a föld, hörögve zuhog.
Úgy érezve, egyre egyenesebb a hátam,
ki verseimből magam, most is kihallom;
ki a boldogságot, csak másoknál láttam,
mondjuk a Boráros téri parton.
Mint aki szárnyakat, már nem is bontogat,
sírva rogyva le a földre, vagy a padra;
nézve a Dunát, és a budai dombokat,
ki a földön, kalandvágyból se maradna.
Kicsavart nyakkal
Hogy milyen kicsinyke vagyok, csak ma látom,
hogy tőlem, semmit se tanulj és less el;
a csendre terítve a lódenkabátom,
zsebemben pár csikkel és pár ötvenessel.
Jól tudva, mit jelent a testnek a kenyér,
ki benned már, nem hisz jól és nem hisz szépen;
hogy éjszakáim, sötét angyala legyél,
lesve csak utánad, állva a kisszéken.
Nem tartva engem, se sokra, se kevésre,
tudva, hogy meg, mi már semmit se rágunk;
karmaimat a csendbe, egyre mélyebbre vésve,
vetve tűzre a tépett, hitvesi ágyunk.
Mint akinek nincs szava az égre, a holdra,
mint akit meg, már senki, semmi sem hathat;
a keserű emlékeket az udvarra hordva,
árulva magam, mint egy isteni fattyat.
Minden szenvedésem és szívfájdalmam közepette
Felszökkenni, nem akarok már a napra,
ki az irigységtől, már nem is húgy-sárga;
a fennmaradásom is zaciba csapva,
és cserélve el a cédulát, pár hazugságra.
Mint aki semmit sem mutat és láttat,
nem számítva se testvérre, se barátra;
nézve az összekoccanó jégtáblákat,
a szikét a húsomba, egyre mélyebbre vágva.
Érezve, hogy az idő milyen napos ma,
jól tudva, milyen a lélek, hogyha sérült;
bűneimet a sárba köpve és taposva,
kiben a bánat, tengerré mélyült.
Mint akinek halálához, semmi közöd,
nem is érdekelve, hogy ki gyászol, és ki szeret;
a tehetetlenségem rángógörcsei között,
ki újjászületni szeretnék, mint a part-menti szelek.
A végtelennek támaszkodva
A poharat, én is a falhoz vághatnám,
lépve, a szerteszóródott szilánkokba;
eltitkolva, hogy milyen hatással vagy rám,
hogy a hátsó kertbe menjek, csendben és lopva.
Hogy magam, ne is emésszem és rágjam,
nem esküdözve neked, sem a mennynek;
hogy flegmán, minden a világ pofájába vágjak,
hogy a sírba, hét emberként, hétszer menjek.
Hogy az égbe szálljak, mint valami hinta,
nem is akarva tudni, mit hagyok magam mögött;
az elmúlásra is, nevetve-bólintva,
hogy táncra hívjam az öreg ördögöt.
Nem is lesve, hogy a megmentőm hol van,
hogy le, a pokol legmélyebb bugyráig lássak;
hogy az élet zaját, mellékvágányra toljam,
érezve, hogy a végtelen, egy karnyújtás csak.
Négykézláb
Elindulhatnék én is, magamat keresve,
zoológusként sürögve és forogva;
gazemberként, nem húzva magam deresre,
bólintva, minden rendű emberi dologra.
Hogy el, ne pusztítson, mi a fejemben székel,
aki mellett más, csak analfabéta lehet;
hogy neked is, távirati rövidséggel
mondjam el, hogy unom már ölelni a szelet.
Téged látva, minden asszonyban és lányban,
hogy a testedé, a hajadé legyen az ujjam;
nem akarva tudni, mi a Hold túloldalán van,
hogy orrom szipogva, a költészet kötényébe se fújjam.
Nem érdekelve, hogy tovább, ki gondol, és ki költ,
hogy sorsom, több legyen, mint egy megfojtott szentének;
hogy több jusson nekem, mint pár lapátnyi föld,
mint aki a szívemben, mindent tetten érek.
Móritz Mátyás
2026. Július 31. Péntek
Budapest, Csepel