Egy-meg egy. – Azután. – Miközben. – Után. -Éjféli álom.

EGY – –MEG EGY

Egy meg egy.
S még egy ráadásnak.
Engesztelésül,
Egy régi jó barátnak.

Egy kézszorítás,
S egy vállveregetés.
Tekintetekben sugárzó,
Kölcsönös megbecsülés.

Egy – meg egy.
Csók mindkét arcra,
A Nőnek:

Ki szerelmét néked adta.
Egy simogatás,
Mellyel gyermeked dicséred.
S egy esti Ima.
Melyben mindezeket kéred.

Egy – meg egy.
Hála és alázat.
S egy boldog könnyet még,
És elmúlik lassan a század.

AZUTÁN

Azután csillagok gyúltak az égen,
S a tavaszi meleg alábbhagyott.
Már virágillattól édes,
A csendes alkonyi szél.

A madárdaltól elszunnyadtak,
az Alföldi fák.
Egy felhő osont az égen át.
Sötét tónusú hálóköntösében.

Azután még ropogott a tűz.
Sercegett a toll egy költeményt.
Odafent fehérlett a Hold.
Arca mintha arcomat kutatná.

Letettük már mára a gondokat.
A sarokban nyugszanak éppen.
Mint holnapra kikészített tiszta ruhánk,
Melyet lassan meglepnek az árnyak.

Azután a szél fodrozta,
A Kunság homokját barázdákba.
Közötte elrejtve a magjait,
A hosszú -, s forró Nyárnak.

MIKÖZBEN

Meg sem találsz sokat,
Meg sem találsz keveset.
Minden:
És semmi sem a tied!

Meg nem kapod,
Vagy megkapod a részed.
S örök életedben valahogy;
Titkon hiányzik egészed.

Meg nem tudhatod,
Mégis tudhatsz mindenről.
Miközben lemondasz mások javára,
Szívedről s lelkedről.

UTÁN

Furcsa bokrok között,
ropog az avar.
Erdei úton halad a csend.
Lépked valami után.
Álomba ringatja a szél a fákat.
Egyik nyomod a másik után.

ÉJFÉLI ÁLOM

Ha huhognak baglyok,
ha hegyről sikít egy lavina,
álmomban megszületik a félelem.
Vélem eggyé válik.
Ha fellobban egy gyertya,
miközben pattog a tűz,
még érzek valamit.
De ez már emlék csupán.
Megmerevedik a sokaság.
Lecsillapodik a fény.
Künn száll a szélben,
egy fáról tépett falevél.
Gondolj bármit.
A csend megünnepel.
Állj egy helyben,
fa leszel.
Gyökereiddel kapaszkodsz.
Arcodat majd felfedi a reggel.
Éjféli álom bolyong fejedben.
Egy furcsa árnnyá átváltozol.

Bakos Attila Péter