Csak egy. – Tükrök kertje. – Feltámadom. – Csak Te vagy. – Színes ceruzákkal álmodom.

Csak egy vízcsepp királya vagy,
Mely mosott kezedről arcodra fröccsent.
Végigfut rajta,
És lemossa az éveknek porát.

Csak egy szellő királya vagy,
Mely a rónákról érkezett.
Lázongó arcod pirosra törli,
Összehúzott tekintettel farkasszemet néztek.

Csak egy hópihe királya vagy.
Hódolatként ráég tenyeredre.
A fák csak hajladoznak,
Összesúgnak fejed felett.

Csak egy útnak királya vagy.
Sötétből fényre, majd ismét alkonyatba,
Ismételve másoknak mozgását,
Egy szó vagy mit kimondani vágytak.

Csak egy testnek királya vagy.
Dobbanó szív, lélegző tüdő.
Hó sikolt ropogva lépteid alatt:
Kezed integet…Csak emlékekre vágysz.

TÜKRÖK KERTJE

Susognak a fák.
Számolják az elmúlt nyárnak,
lehulló aranyát.

Zörgetik – Csörgetik a leveleket.
Akár apró persely életünkbe gyűjtvén mi,
a régi fillér emlékeket.

Ringatódzom az életnek hintaszékében.
Miközben szerte szórom szívem szeretet szikráit,
így köszöntöm az új hajnalt – Vendégem.

Még nem ismerem: De hiszem,
örömkönnyeimnek tükörablakában nem hiába várom.
Mert íme ez, s ezek melyből felépítem kicsinyített
álomvilágom.

Ahol Én vagyok egy ház,
és benne bebútorozott életem.
S körötte boldogság, bánatok, bátorság, félelem.

S körötte: gyermekkoromban kapott
apró kert – Szüleim ajándékai, tanítások,
szeretet, Isten, védelem.

Mindennapi kenyeremnek elvetett magjai.
Vörös és fekete szirmokban szertehulló
rózsák szirmainak halmai.

És körös-körül tükrök:
Melyekben örökkön magunkba láthatunk.
Megállított felvételpillanatok, amiket visszajátszogatunk.

Hiszen bármit teszel,
ahhoz már meg vannak írva réges-régen a szerepek.
Csak meg kell hozzá találnod az aznapi tükrödet…

Majd lassan eljő az idő.
Az éj sötétje múlik csendesen.
Dobban a szív – szavak születnek szenvedélyesen.

Fellépni vágyunk, játszani,
megcsodálni újra önmagunk.
Adni, elvenni születtünk: Vagyunk, akik vagyunk.

Nem számít tapsvihar, színpadunk szűk léte.
Mert pusztán elegendő
eme titkon rejtegetett kertünknek forró napfénye.

S felvállaljuk majd magunkat.
Mást úgysem tehetünk.
A tegnap kialudt tűznek parazsából – újra éledünk.

Szertetörjük megkapott,
megadott reggelnek üvegarcát.
Szilánkjai közt megtaláljuk azt a paradicsomban
leszakított almát.

Mezítláb előre egyenest érte megyünk,
és talpunktól a szívünkig vérezünk.
Tükrök közt a legnagyobb tükrök leszünk.

FELTÁMADOM

Mint apró vetni való magok,
oly egyszerű és sebezhető vagyok.
Sebet ejthet rajtam szárba szökkent,
termésen átsuhanó hűvös – Zord Északi szél.
De Én nem bánom.
Hiszek a holnapnak Napsütésében:
Az áldozatvállalásban.
Barátságban – Szeretetben – Szerelemben.
Ajándék életünk ünnepi csomagjait bontogatva
olykor azt kapom, mire titokban vágyom.
Hát nem panaszkodom.
Télen hópelyheknek dunnájába burkolódzom
mint mesebeli virágoknak szirma.
S ha néha tűznek parazsában felfedem lelkemet,
még mindig szabad maradhatok.
Szárnyra kapva mint selyemtollú madár
bejárom könnyeimtől öntözött tegnapjaim…
Mint apró? Vetni való magok…
És Földanyám bölcsőjében ringok szüntelen.
Lassan percek peregnek le a falakról.
Kitárt ablakokon keresztül
létembe futnak a változások…
Vérét ontó hős vitéz lovag ím
ha kell lángoknak fényében vérvörös szívem.
Ha elégne mégis néked hamvait átadom.
S Te két kezedben tartva – ölelve örökkön:
Én majd újra születek…Feltámadom.

CSAK TE VAGY…

Könnyeidnek sós patakjában fürdöm csendesen.
Ott állok az árnyékok közt.
Esőcseppek kopognak szimfóniát fáradt alkonyi széltől
Ide-oda csapódva – talán bebocsátást kérvén.
Lépteknek nyomában gyűlik a víz s a fény.
Jelen valóságok hát hallgatom.
És emlékekben kutatva felidézek régi perceket.
Könnyeidnek sós patakjában…
Könnyeidnek tükörablakában:
Csak Te vagy…

SZÍNES CERUZÁKKAL ÁLMODOM

Színes ceruzákkal álmodom.
Melyekkel álmaimat megrajzolom.
Ikarosztól kapott viasszal,
az ezredéveket foltozom.

Színes ceruzákkal álmodom.
Emberek szívébe rakok szeretetet.
Meggyújtom a világító tornyokban,
a jelző fényeket.

Hangot adok a köveknek,
hogy a múltról beszéljenek:
S a feltett kérdésekre,
ők végre megfeleljenek.

Színes ceruzák festik a képeket,
az ábrándozásokkal átszőtt életet.
S az éjben suhanva lassan,
összegyűjtöm a régi emlékeket.

Színes ceruzákkal álmodom.
Melyekkel álmaimat megrajzolom.
Ikarosztól kapott bátorsággal,
a földi vágyakat az égbe felhozom.

Szájak körvonalába rajzolok,
örömöt és nevetést.
Betiltom örökre,
a különcködő viselkedést.

Mindent elosztok,
mint az elvetendő magokat.
Örömünneppé varázsolom,
a napokat.

S színes ceruzáknak hegye elkopik,
míg hévem egyre adakozik.
De álmaim vélük még megrajzolom.
Ha kell magamat is mindezért feláldozom.

Bakos Attila Péter