Elpusztulok. – Valahogy így… – Valóban.

ELPUSZTULOK…

Szeretlek őrült bolondsággal
izzó kövek tengerén állva,
ne hagy itt kérlek,
hisz elpusztulok a magányba.

Levetkőzöm mezítelenre
A homlokom verejtékez
a testem friss nem fakó
az ereim, mint buzgó folyó.

Elképzelem gyönyörű tested
mely nem vén és anyajegytől pettyes
finom illatú és bársonyos,
őrült szerelem, vagy irtózatos.

Elvakulok borzongva állok,
szerelmesen izgatottan várok
te jössz, s rohansz felém
vagy csak képzelem?
Valami azért marad nekem,
ez a Remény!

VALAHOGY ÍGY…

Kell, hogy bízz az életben
Nem old meg semmit a magány
A máglyára dobott szerelem
Egyszer elalszik ám.

Szerelem és remény
Ez ön magában kevés
Kell, hogy lásd és érezd
Lehet, cudar kép-ez.

Az idő ami a sebeket gyógyítja
A szerelem az ami a sebeinket szaggatja
De az álom az mindig oly csodás
És a remény velük él egy életen át

Szeretve bízz és remélj
Hátra ne nézz, és ne félj
Nem leszel egyedül soha
Az élet nem rossz, csak néha mostoha.

VALÓBAN

Amikor álmodok mélán
Gondolatok folytán
Fonottan mereven fekszem
Várom, hogy kiegyenesedjek.

Megdöbbentő jelenetek,
Álmaimba néha bekeveredek
De nem törődve semmivel
Csak az álomba merülve el.

Riadt ébredésem követve
Gondolkodok kicsit sietve
Merengek és szállok elébe
Valótlant vagy valóst remélve.

Az éjszakám robbanó vágya
Egy oly sztori, hogy ne legyen árva
Költözzön a szívem mélyébe
És élvezzem minden részébe

Ha izgalmasan félelmetes
Vágyak közepette képzelem ezt
Néha izgulok és félek
Pedig erőm, mint két bölénynek.

Bele remegek izzadok éppen
A történetnek szinte vége
Jön új és sok szép más
Vagy kemény mint egy kalapács.

Babar Zoltán