Gőg március. – Nem várt méreg. – és… – Vess fényt.

Lassú gőggel tavaszodik,
március kap így stafétabotot,
a szív dobog, s lázad egyre a vér,
s kiált: eredj hát tél, vedd a kalapod!

S ki óvni volt, most szedi sátorfáját,
hűvös kabátját, olvadnak fagyott könnyei,
háta megett táncol Adorján és Lujza,
a két ifjonc, március első szülött gyermeki.

Ezer szólamba zendül bús világunk,
táncra hív, még se mozdul senki lába,
nem időtől görnyed most az ember háta,
tavaszi fény itt nem segít és nem vidít…!

Ország baja súlyos zsákja, azt cipeli,
könyörgőn néz, dühös szemmel az ég urára,
mert, ha van, létezik, akkor most miért nem
segít, eme gyalázatot, miért is engedi?!

„Megszenvedte már e nép” jóságát és
balgaságát egyaránt, kiutat, bárhogy
keresi, ezer éve, hogy nem talál,
nem talál, s tán soha meg nem lelheti!

Lassú gőggel tavaszodik,
s eme gőg a tied is megfáradt
Magyar, miért nem kergeted el teled,
lásd itt márciusod, a lázadó tavasz!

Nem várt méreg

Aranyló méreg zúdul szívemen,
a megtagadás tövisei énembe tépnek,
a nemleges szavak pofonként csengnek,
kátránytenger, öl a fekete méreg.
Csapzott lelkű, kitaszított kutya,
ugasd csak a tegnap telihold gyönyöreit,
eddig eldugtak, most mindenki rád mutat,
-nézd a bolondnak odafestették hulló könnyeit…!
Kinevet mind, az ki eddig felnézett rám,
mert tíz éve hirdetem a végtelen szerelmet,
a gúnymosoly eltalál, nem baj, csak fáj,
-gyertek élőre földet szórni, bolondot temettek!!!
gyere és búcsúzz, homlokomra csókolj koszorút,
szemeimre súlyos érmeket, hogy ne nézhessek
az eljövő tavaszra, halott üres lélekkel,
opál, színtelen, fénytelen szemekkel.
Mert új tavasz jő, szerelmet nyitó fényekkel,
de az én jegem, már fől nem olvasztja,
holt agyára ne akarj hatni tényekkel,
hurkos-kötelét az élete, épp most akasztja!!!

..és..

..és megosztatik…
A gond, ha van, ha mondod
máris csak volt,
megoldatik…

..és szeretünk..
Egymást, ha a másik viszont szeret,
s már nem szerep, életünk
a szerepünk…

..és ölelünk..
kezet, kart, csípőt, derekat, ölt és lábat,
ha a hormon lázad,
szívünkkel sem engedünk…

..és elmegyünk..
Jöttünk, közeledtünk, s volt találkozás,
sóhajos ábrándozás,
a tömeg ellen vegyülünk..

..és enyhülünk..
A minket meg nem értökkel szembe, már
bátrabban nézünk a szemekbe,
egyszerűen, emberül..!

Vess fényt

fejemre vess fényt,
sötétség rémei, valóságom,
előre lépnék, de vermek sokasága,
világosságot nem hoz csak az álom…

Fényesre törölt alma…
beleharapnék, éhes vagyok,
de férgeké a fényesség hatalma,
jelenemben dicsfény, az emlék ragyog.
Valaha „társ”volt,
ma nyakam töri szeretete,
jólét, nyugalom, ma mind oly távol,
„-Élj emberként”-megette a fene!
Sárba tipor mindent,
kapzsi kígyótól lett tekintete,
törvény elé, múltunk prédának vitte,
s ím a bírák az áldozatért megintenek!!!
Baromnak igája,
ekéjét húzza, napjaiba szánt,
csendes szenvedése, könny bibliája,
imája sárba hull, hiába égbe szánt.
Világát éli,
éli világának pusztulását,
mely mint kabátja; kopott, már nem féli,
nyomorban lépi, bár odaadná utolsó ruháját!
Vess fejemre fényt,
vakító, meleg ragyogást,
s néha mond: köztünk volt, itt élt,
rímekbe írta a semmit, egyetlen vagyonát!

Vgy Mont’y