Nem azért írok. – Ha van kételyed. – Borús magamnak. – Halkan üt. – Szürke kép.

Nem azért írom versem,
hogy lomha időm elverhessem,
engem ezért bárki szeressen,
hogy bűneimért így fizessek!

Nem azért írok, de muszáj,
éles betűkkel faragni azt mi fáj,
ha nem hallik mit szól a száj,
s keserűn gyűlik számban a nyál…

Nem azért írok szép sorokba,
hogy helyettem álljon bárki sarokba,
odaállok, ha kell, igaz morogva,
várva hülye vádjaitok szorongva..

Nem azért írok, de tudd, hogy kell,
úgy lüktet bennem mint a szerelem,
foggal-körömmel szakít rést a lelkemen,
a feltörni vágyó vers, a szellemem…

Nem azért írok, hogy eladhassam,
de, ha tetszik elolvashasd,
hogy másoknak is átadhassad,
barátiddal bátran megvitathasd…

Nem azért írok, de tudod már,
mert le kell írnom, ha szép a nyár,
ha Múzsám csókja csókra vár,
írnom, míg el nem visz a szép halál!

Ha van kételyed

Bábeli káosz van bennem,
értelmét veszíti minden szó,
mellettem kéne lenned,
hogy szítsd a tüzet, az elalvót

Parazsán izzíts vasat,
majd verj belőle kardot,
vágd szívembe, s ha kettéhasad,
várd míg kivérzek, majd hagyj ott!

Hagyjál,ha már nem élek,
ha kezem verset már nem ír,
mikor szerelmet tőled nem kérek,
ha élve elviselni nem bírsz!

De míg lüktet bennem az ér,
és szerelmes szívem nem csitul,
míg fáradt testem enni kér,
s látásodra kedvem felvidul,

Addig ne vedd el azt, mi enyém,
mit egykoron reám hagytál,
engedd élni a reményt,
mit egy pillanatra feladtál.

Pillanatra, s nem tovább,
csak pihenned kell Kicsim,
vívtál érettem már száz csatát,
hát szeress még egy kicsit!

Csak annyira, mint én tégedet,
ahogy ember csak szerethet,
és, ha még mindig van kételyed,
hát olvasd el újra a versemet!

Borús magamnak

Nem léptél,
pedig mehettél volna,
könnyet ejtettél
az első igaztalan szóra,
fájón éltél,
nem hajlottál a jóra,
bolond vagy,
nem vitted eddig sokra,
s most bámulsz a sorokra,
melyek táncolva röhögnek,
te hagytad így az örökre,
hogy szíveddel élj, s ha
nincs mitől, hát ne félj!

Halkan üt

A lélekharang halkan üt:
-koppan peng, koppan zeng-
mint az, kiért most reze reng:
-éltében koppant, most lelke leng-
az őt is gyászoló stiglickert felett.

Szürke kép

Szomorú szürkeség a festő vásznán,
szétfolyva áll, fázón és árván,
festője elhagyta, beleőszült, elfáradt.
Az ezüstös erdőbe, a végtelen homályba…

A szobában, hideg feszíti a falakat,
sarokba állítva a kályha, kormosan ásít,
a takaró, magába csavarodva didereg,
még az alvón pók lehelete is látszik…

Félelem árnyék kúszik a magánycsendbe,
a semmi figyel, de csak füle csengett,
az ablakon, porgyémánton szikrázik a fény,
majd halványul ahogy beljebb tér…

„Élettelen születés, élő elhalás,
kettő közötti lét, a sehová tartozás,
valami lelkesítő, felesleges lázadás,
a vágy, dekadencia, színes álmodás…”

Így gondolhatja, ki belép eme szobába,
nem bánva a csípős terpentin szagot,
csak vinné el a szürkére festett vásznat,
mit kiállításra menet itt hagyott.

Vgy Mont’y