Még mindig – Értünk. – Révész – A hallgatag. – Valaki…

Az öröm szirmai újra kinyíltak.
Mint egy rózsafa, virágba borultak.
Körüldongják a sárga ruhás apró méhek,
hogy leszakíthassák róluk azt a sok szépséget.

A kert melyben kapálták e termő ágyat:
Isten adománya volt – Egy szolgálat.
Amit értünk tett még a mi Urunk.
S mi néki – Mondá: Mégsem tartozunk.

Csak önzetlen mozdulatokkal cselekedte,
s a fáradtságot is szerette.
Mert gyarló híveiért dolgozhatott,
kiktől pedig oly sok szenvedést kapott.

S hogy e virág el ne hervadjon,
s megújulva szívünkben öröm lakozzon.
Letörölte arcáról hát izzadtság cseppjeit.
Atyjával beszélt – Még hallom érveit.

Kisizsák. 1996. április 21.

RÉVÉSZ – A HALLGATAG

Csillagokat szállít,
folyó túlpartjára.
Néma dereglyén:
Révész – A hallgatag.

Kereszten Jézus.
Arcáról folytak értünk a könnyek.
Melyeket felvisznek az égre:
Ragyogjatok – ragyogjatok.

Az út szélén,
mint egy emlék.
Hűvös kövek közé,
megrekedt a szív.

Dobban – dobban.
S kérést hall minduntalan.
Ellened törő rossztól óv,
S óvja őt is: Az ellened törőt.

S ím ezüstfolyónak nézd,
szép fodros habjait.
Az élet vize ez.
Ki megmosdik benne kővé dermedik.
Napnak sugarával evez:
Révész – A hallgatag.
Fedélzetén a csillagok,
frissen sütött kis halak.

Húsukba harapni,
testüket széjjeltépni.
Milyen egyszerű,
annak ki jóllakott…

De lám a fény mögül,
most gyors röptű kis sugár.
Mint sebesen szálló kismadár:
Föld felé lobbantja szárnyát.

A kereszten az átszúrt kezek,
megölelik az álmokat.
S ezer – S még több ezer felé,
száll: E Manna, ez áldozat.

Pár falat.
Krisztusnak könnyei.
Ha étkünket csillapítaná:
Mindég hullnának gyöngyei.

S lásd:
Egy darab is elég.
Csókold meg hát templomban kezét,
s imád felé hajoljon.

Mert azon szoborban,
szíved izmai dobbannak.
S a testéből,
szavai néma áldást adnak.

S csillagokat szállít,
folyó túlpartjára.
Néma dereglyén:
Révész – A hallgatag.

Kisizsák. 1993. augusztus 12.

VALAKI…

Valaki…
Mintha köszöntenének,
úgy hiszem.

Látok egy integető kezet.
Letörlik könnyeimet.
Valaki szól.

Az éjszakában,
apró lángok lobbannak fel:
Valaki gyújtja azokat.

Jézus véréből él a Föld.
Valaki ültet,
s valaki learat.

Minden hajnalban,
már reggelre készítjük álarcaink.
Valakik – Valaki leszünk.

Mézbe olvadnak szavaink:
S mint nektárt,
szerte hordják azt a szorgos méhek.

Legyint ránk az Északi szél.
Sóhajt e nyugodt csendben:
Valaki…

Kisizsák. 1996. július 5.

Bakos Attila Péter