Ej, Magyar. – Új Krisztus. – Belém táguló világ. – Merre van feléd utam?

Büszkeség bádogruhájába vert,
mégis folyton panaszos a Magyar,
leleményessége rajta kemény vért,
szíve és sorsa mégis oly facsart.
Történelmet író, s élő nemzet ez,
tranzithelye megannyi rossznak,
hol a tudás önmagát nemzette,
s került más „bolond” a honnak.
„Zsidónak” rossz lenne e kofa nép,
külhonban adja el tudományát,
de nem kamatra, ő olcsó legény,
haláláig hordja foltos nagykabátját

Új Krisztus

Új Krisztus, támadj fel,
tégy csodát borús szívemen,
még mielőtt pokolra szállnál,
vedd égbe nyúló hitemet,
legyen ez fizetség az alvilág
kapujánál, mert életem
nem más: bűn és bűnhődés.

Szállj alá, levetkőzve
a bűnt, a világ bűneit,
s hagyd ott minden vétkem,
ékemet, szívem ragyogását
hagyd csak magadnál, hogy
egy bukott angyalnál eszedbe
jusson: életem bűn, de oly csodás!

Vakító ragyogás, fájó
szerelem erejével égő láng,
mennynek jóságával vetekedő
érzés, féltés, harag, látomás,
áldomás egy kupa bor felett,
ez vér, mely érettem is kiontatik!

Belém táguló világ

A táguló világ ma belém zsugorodott,
Bánata és öröme bennem sírt és nevetett,
A józan ész öklendezve megundorodott,
Mert mocsokban, s fegyverrel látott gyereket,
Ki ölt, hisz erre tanította eddigi élte,
Bár cserepes szájához még alig ért étel,
Puskapor és olajbűz körötte az élet,
Gyermekjátékot még nem tartott kezében…
A táguló világot ma kivetném magamból,
Mert értelmetlennek látom így az egészet,
Semmiért halnak, semmiért élnek,
Ezt látom a fegyveres gyermek szemében!
Mert nem él, csak van, s teszi mit mondanak,
A vallástanítók, az urak, a hatalmasak,
Hőst faragnak egy hős nélküli világba,
Egy mondvacsinált eszméért küldik a halálba!
Ma belémfeszűlt eme bűnös, rothadó élet,
Mosdanék, én is mocskos vagyok,
Mert könnyű így távolról, írva az ítélet,
Ha mindent változatlanul hagyok..!

2007. szeptember

Merre van feléd utam

Merre van feléd utam?!
Annyira lépnék, szaladnék!
Hol van közös időnk?!
Mindig veled maradnék!

Múlik, csendesen, s haloványan,
bár körmeimmel kapaszkodom belé,
az elmúlt idő-homályba, egy szobába,
valaki nyomába, ki bejárta útjaink…
Virágot szakaszt ki asszonyt szeret,
az úr kertjéből tiltott-világot,
s bűnhődni fog, ellene sem tehet,
mert nem örök mire szíve sóvárog!
Tegnap tűzzel, vassal, azt szalmalánggal,
bár harcoltunk az egész világgal,
s mire győzedelmünk ünnepelnénk,
telve lelkünk hamiskás gyanakvással.
Így játszott szerelmet vélünk sorsunk,
de reá unt, s minket meg sem kérdezett,
gyászoló fejünkre vörös földet szórtunk,
útjára engedtük azt ki meg sem érkezett!

Merre van feléd utam?!
Annyira lépnék, szaladnék!
Hol van közös időnk?!
Mindig veled maradnék!

2007. szeptember

VGY. Mont’y