Hogy érezhetnek mások?

Úgy írok-e, mint egy férfi,
Vagy ahogy egy nőtől várják el?
Ezen eddig még soha
Nem gondolkodtam el.

Úgy gondolom, minden,
Mi bennünket körbevesz,
Úgy látja azt nő és férfi
Csak talán más érzéseket
Vált ki benne az, mit észrevesz.

Először észre kell vennem
Azt, mitől ihletem támad,
Amitől szívem dobbanása
Egyre vadabban vágtat,

S olyankor az adrenalin szintem
Hirtelen magasra szökken,
S kell egy kis idő, míg
Lelkem megnyugszik,
S minden a helyére zökken.

Ha egy új élményben van részem,
Vagy egy régit élek újra éppen,
Nem tudok ellenállni annak,
Hogy ne írjak róla, csak magamnak.

Mellyel új erőt meríthetek
Így semmit sem veszíthetek,
Vissza még többet kapok,
Mint a szeretetből, mit másoknak adok.

Azon már többször gondolkodtam el:
Ugyanúgy látnak, s éreznek-e mások,
Ahogyan én érzek, ahogyan én látok,
Milyennek láthatják mások a világot?

Ugyanazt érzik-e amit akkor érzek,
Amikor egy nyíló kis virágra nézek?
S éppoly finomnak érzik-e illatát,
Meglátják-e kelyhén a reggel harmatát?

S olyannak hallják-e a szél susogását,
Amikor rezgeti a száraz kukorica szárát?
S vigyázzák-e úgy a fák téli álmát,
És lesik-e úgy a bimbók fakadását?

Észreveszik-e a fán a fakopácsot,
Ahogy koppan a csőre a kérgen,
Mint mikor távoli háztetőkön az ácsok
Kalapácsa koppan a lécen?

Észreveszik-e a földre pottyant fecskét,
Látják-e a sötét, pislogó szemecskét,
Míg belesímul félőn tenyerükbe
S visszateszik-e őt éppúgy a fészkébe?

S meghatja-e egy csöppség látványa,
Legyen bár állat-, vagy embergyerek,
S úgy vigyázzák-e álmát mindnek,
Mikor álomba szendereg?

Változtatnának-e ők is a világon
Túladva minden bosszúságon,
Kihagyva fájdalmat és borút,
Örökre feledve sok-sok háborút?

2007 novembere

Torma Zsuzsanna