PROLÓGUS. – Időtlen időkig. – Beteg és gyalázatos. – Tápláló lélek.

Összes megtekintés: 580 


PROLÓGUS

Kis idő telt el azóta,
mióta bevésted magad a szívembe.
S ezen rövid idő, mint ezer év
tűnik fel életemben.
Minden percben kereslek és érezlek,
a szívembe rejtettelek…
De miért kellett úgy lennie?!
Én voltam ily ostoba,
vagy szemed tüzétől bénultam-e meg?
Nem tudom már.
Csak most, mikor távol vagy tőlem,
akkor eszmélek fel: “Istenem!
Hiányzik belőlem egy részem!”
Az a rész te vagy!
Mi lesz most velem?
“Ragadj tollat, s tárd fel neki érzéseidet!”
– mondja a hang.
Gondolkodnom nem sokat kellett,
hisz általad szállt meg újra az ihlet!
Kezemben most megint penna forog,
s közben szívem hevesen dobog.
Ej, dobog…lángol a tűztől, melyet
Te szítottál föl.
S nem bánom, ha ebben a tűzben
élve elégek,
de örömmel mondom ki:
Szeretlek téged.

Időtlen időkig

Megkönnyebbülés, vagy mégsem?
Nem értem!
Pedig szeretném, ha érthetném minden
egyes percét az életnek.
Nyugtalan a nyugtom!

Hazugak az érzések vagy nem?
Nem! Nem lehetnek olyanok!
Miért lennének álnokak szívünk gondolatai,
ha ő csak a szépet s jót akarja.
Tiszták az érzelmek.

Emberek… jaj! Kik oly sokszor élnek
a tagadás eszközével; én most felhagyok ezzel.
Megnyílok, mint hatalmas kőszikla,
s beengedlek, hogy lásd
minden titkomat.
Nem leszek olyan, mint ki a madárra vár, hogy
elrepüljön felette csiripelve csak az ember dalát.
Nem! Én madár akarok lenni,
s legszebb dalomat énekelni szeretném úgy,
hogy más is örömét lelje benne.
Így zengem dalom, most repülve, fennen,
tudom, hogy
Szeretlek!
(…)
Nem vártam!- csak kicsit.
Mert az, aki csak ezt teszi,
elveszti értékeit; elszáll felette az idő,
s nem élt semmit.
Csak várt időtlen időkig…

Beteg és gyalázatos

Mit írjak annak, ki
válaszomra választ vár?
Csak annyit: megihlettél!
Ez az, mi számomra sokat ér!

Rég nem voltam ennyire „beteg”,
de tőled új életre kelek!

S hiába az új, ha a régi nem enged,
tisztára kell mosnom lelkemet.
Titkok száza övez engem,
titkok, melyek nem hagynak nyugodni
s tudom! Nekem kell megvallani!
Ha megteszem, elveszek…
De ha nem, élve elégek…
Két út áll előttem, s enyém a jobbik:
Elveszek, hogy megkerüljek,
minthogy szenvedve s gyalázatban örökre eltűnjek!

(Mert én rossz vagyok.
Magamnak is már,
ezért legyen:
”Écrasez l’infâme!)”

„ Écrasez l’infâme!”-(„Tiporjátok el a gyalázatost!”) – Voltaire.

Tápláló lélek

Bár nem ismerlek teljesen, de már
Szenvedek!
Hiányod, mint víz nélkül a sivatagban:
Szomjazom!
Egyetlen hűsítő s üdítő harmatcsepp ajkamon,
csakis arcod mása fejemben,
mely percről percre járkál fel s alá,
hogy életben tartson engem.
Köszönöm!
Köszönöm neked mind azt a jót és szépet,
melyet én bűnös ember ily módon megélhet.

Sötétben, ha járkálok, nem félek,
hisz világom te vagy,
el nem tévedhetek, mert
fényesebb vagy, mint a Nap.
Ha étel nélkül bolyongok a világban,
Rád gondolok te drága,
s az űr azonnal kiürül;
megtelek élettel s szerelemmel.
Itatsz, hogy ne szomjazzak,
etetsz, hogy élhessek…
Vezetsz, hogy a jó útról le ne térjek.

Rengeteg vad van körülöttem, de mégsem félek!
Te segítesz nekem túlélni, mert velem vagy.
Fényed, mint vakító tűzgolyó mindent áthat,
s tisztává tesz…engem is.
S ha majd jobban ismerlek,
örülök majd, s nem szenvedek.
Lényed mellettem az életem.
Harmatcseppből lészen forrás,
kis világból vakító lámpás.
Kevés étekből örök életet adó ambrózia,
s szerelmemből, végeérhetetlen melankólia.

Hegedűs Gábor

“PROLÓGUS. – Időtlen időkig. – Beteg és gyalázatos. – Tápláló lélek.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Kedves Timóca!
    Köszönöm a dicséreted. Valóban, ezek szabadversek, viszont vannak régi stílusúak is, melyek még nem kerültek fel. Remélem majd azok is tetszenek.
    Gábor

Szólj hozzá!