Egyedül az éjszakában, Pocsék II Álom (Pocsék 2), Félúton Élet és Halál közt A nyomorék búcsúja

Összes megtekintés: 471 


Egyedül az éjszakában

Véget ért még egy nap,
s fejemben sokasodnak a rovátka
vonalak.
Sötétedik, lassan eljön az idő,
hogy a nyugalmas párnák közé
bedőlj.

Keresek, kutatok; hirtelen
meglátlak téged, ahogy itt ülsz
mellettem.
”Alszunk?”- kérdezed,
”Aludjunk!”- mondom, s vállamra hajtod
fejed.

Hosszasan nézem arcod vonásait
a sötétben:
gyönyörű!
Merengek azon, vajon hogy
mondjam el, mit érzek,
de megfagyok!

Így hát aztán csak ülök
egyedül a sötétben, s feletted
őrködöm.
Elmélyülök gondolataimban,
s a csillagokat nézve magasztallak
jobban.

Számolom csillagok százait,
hogy őrzik-e az emberek álmait,
vágyait?
Tudom, hogy megtartják enyém is,
ezért vagyok biztos, új csillag
születik.

Féltve ötlik fel bennem a dolog,
talán neked született ott
új csillagod?
Legnagyobb öröm számomra az igen,
de félek és érzem, hogy
nem.

Álomtündér engem is kerülget,
de elküldöm hozzád, hogy magad
kipihend.
A gyémántnak is kell pihenni, hisz
új nap alatt, az égen újra fog
ragyogni.
Óvatlan pillanat, s megérintelek
bátortalanul, és érzem
kezed.
Egyre jobban és erősebben
érintelek, és hevesebben ver már
a szívem!

Szeretnélek forrón átölelni,
s ajkam ajkadhoz
érinteni,
testem testednek adni,
lelkemet szívedért, s csókodért
eladni.

Bizserget ez a szerelmi tűz,
s csak nézem, ahogy mellettem
ülsz
mozdulatlan és csak éled
mindazt, mit az álom érted
éltet.

Ámulva téged legördül könnyem,
s tudom, el nem engedlek egy
könnyen.
Ez az út is egyszer véget ér,
de könyörgöm Istenem
miért?

Maradjon ez álmodás
egy örökké tartó
utazás.
De mert nem marad, érzem
így lesz boldogan szomorú
éltem.

Sokszor nyugszik le még a Nap,
míg végül újra
láthatlak.
Addig viszont szerelmedből élek,
s Veled álmodom majd minden
éjjel.

Pocsék II Álom (Pocsék 2)

Mi légyen hát, most nem tudom.
Nélküled én ezt nem bírom!
Fáj, hogy nem vagy itt velem
s nem foghatom a kezed kedvesem.

Ha meglátlak a képen,
mintha süllyednék a vízben:
zihálok, nincs levegőm, megfulladok,
minden sejtem s porcikám utánad sóvárog.

Kezem, lábam elzsibbadt,
ők is érzik hiányodat.
Szívem élete megállna,
ha a képekről nem látna.

Te tartasz életben!
Hidd el nekem!
Nem üres szavak ezek,
csak egy hülyéé papírra vetve.

Félúton Élet és Halál közt

Nem nyugszom, míg nem tudom!
Sikerül vagy elbukom.
Ócska és egyszerű rímek,
de ezekben még remélek.

Tudom, hogy ostoba vagyok,
de szívem érzései hatalmasok.
Elbukom vagy sikerül?
Hamarosan kiderül…

De a választ máris tudom,
”Mért áltatod magad?” – mondom.
Így hát elnyúlok az ágyon,
s a csillagok ezreit számlálom.

A nyomorék búcsúja

Kinyitom szemem: nem látok!
Fülelek, de nem hallok!
Szimatolok és nem érzek!
Tapogatok így a sötétben.

Nyirkos és kegyetlen a hideg,
mi körülölel engem helyetted.
Félelmemben sikítok,
Teutánad kiáltok.

Kúszok előre, mint a lábatlan,
s csak aszalódok a bánatban.
Éles kövek horzsolják a testem,
de most már úgy is mindegy.

Csúszok, mint legalja hernyó,
ki nálam az életre méltóbb.
Rosszabb vagyok mindennél,
oh, ha valaki értené…

Összevágtak már mind a kavicsok,
vért érzek már magamon.
Vörös lehet az egész testem,
s az erőm is elhagyott engem.

Összeesek és zokogok,
majd elgondolkodok
tetteimen és műveimen:
maradjak még életben?

Vak vagyok: nem látom gyönyörű arcod
Süket vagyok, nem hallom angyali hangod!
S nem érzem már többé finom illatod!
Így úgy érzem elvesztem, s lassan meghalok…

Hegedűs Gábor

Szólj hozzá!