Por
Asztalomon por s társaságában egy pohár bor
Mibe ember magányt s fájdalmat folyt
Kezemben papír(tiszta rojt)s egy régi toll
Hozzám most senki sem szól,
szívemben fájdalom nyila sebesen landol.
Rám nem néz most senki,
nyílnak mérge egyre mélyebbre hatol,
oh por: szerelmesen csak te mosolygol!
Némaság mi most kegyetlenül szívembe markol,
kitép egy darabot s szét marcangol!
Fény csak mi lassan pislákol,
torkom ég a szomorúságot űző bortól
S szólj most hozzám, oh nem félj a szótól!
torkomon leszalad néhány korty bor újból,
szemem rád haragos szikrákat okkal szór…
mert szád nem szól…mond miért félsz a szótól?
Asztalomon tárgyak, mind velem várnak
Ablakom ki tárva, lelkem bezárva
Újra csak kortyolok, a méreg egyre beljebb hatol
Szúr, bánt,- marcangol s végül úgyis halálba tol!
Szívem halkul, halkul, halkul
Életem már nem színes, egyre inkább fakul.
S most asztalomra fejem konyul,
mint virág a földre, s így jár ki rosszból nem okul!
Szívem,- lelkem magány útján, szomorúan bandukol!
Asztalomon por, s egy pohárka bor
S torkomon leszalad megint egy korty
bánatot űző bor, mi halálba tol, belém méregként hatol!
S mit eddig írtam, tettem mind hiába volt?
Utamon nem kísér senki, csak csillagok s a hold!
Kinyitom hát ablakom, had szálljon be por
S had vigye e lapokat a szél messzire,
Hol nem olvashatja senki se.
S asztalom már üres, se virág se por
Senki nem vár velem mostantól.
Poharamban sincs már bor
Szívem fáj, oh élet miért bántól?
Csak sírok ,sírok , sírok szüntelen
Pislákoló hold, magam vagyok
kis porszem csupán,
kicsi észrevehetetlen,
ki nem zavar senkit sem!
Kinyitom hát ablakom megint,
a szél mint rózsát a földből,
kitépjen s messze repítsen
Oda hol nincsenek tárgyak,
sem álmok, sem vágyak.
Hirtelen eltűnt minden.
Valami magával ragadt, betemet a hold!
S a sors miért bánt, hogy feladtam engem miért okol?
Mikor szabadítasz meg a rossztól, s mikor jön az idő
mikor Isten minden rosszért kárpótol?
Mikor hozod el a rég várt boldogságot?
Egy porszemnek való apróságot,
nem csodát várok, csak boldogságot!
Ablakom nyitva, érkezik a por,
s ahonnan elindult, most ott landol.
S szemebe por karcol,
sebesen könny indul
fájó szívembe kegyetlenül markol,
s facsarj addig míg egyet mozdul,
s fájdalmat tűrve csendben elhalkul!
Szív már nem mozdul!
Csak porszem vagyok, de a világhoz tartozó
szellők szárnyán ide-oda szálló…szeretetre vágyó!
2010. március 21
Orsós Mónika
Kedves Mónika!
Számomra is túl hosszúra sikerült az a "kesergés", amit ki lehetett olvasni versedből. S valóban vannak helyesírási hibák, mert van, ahol az igekötőt nem írod egybe az igével. Pedig nem áll köztük más szó! Van, ahol pedig helyesen, egybeírod!
A mosolygol és a bántol (persze ékezet néllkül) engem nem zavart oly nagyon, ezek inkább réigesen kiejtettt szavak, és talán azért írtad így, hogy jobban rímeljenek a sorok.
Én – sajnos – arra a porra gondoltam, amit másként kábítószerként emlegetnek, szerencsére nem találkoztam még soha vele. És ha azt a borral együtt fogyasztják, sokan egy rövid időre boldogabbnak érzik magukat, de szerintem nem éri meg.
Én, ha boldogtalannak érzem magam, inkább a munkába temetkezem, és addig is hasznosnak érzem magam, s közben arra gondolok, hogy a Isten előbb-utóbb kárpótol azért a boldogságért, és szeretetért, amit nem mindenkitől és nem mindig kaptam meg.
Vígasztalódj, nem vagy egyedül!
Írd ki magadból a fájdalmat, de arra is figyelj, hogy az ne legyen utalmas az olvasó számára!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂
Kedves Móni!
Sajnos, kicsit hosszú, sok helyesírási hibával, ragrímekkel.
A "por", mint olyan, megérdemel egy ilyen terjedelmes fejtegetést a "bor" kedvéért? A kevesebb több lett volna…
Köszönöm a kritikákat! Üdv.: Mónika
Kedves Mónika!
A szomorúságot csalogatod, ha ilyen hosszan róla írsz.
A jóra kellene koncentrálnod, hívd a boldogságot!
Írj neki verset, írd ki magadból a szomorúságot!
Társakat, emberkapcsolatokat keress a bor "becsapós".
Szeretettel mondom, hogy sokszor magunk keressük ,élesszük a rossz hangulatot magunknak.
"pozitiv"gondolatokat keress!
Szeretettel:Teri