Magány és boldogság
Egy felhő sincs most az égen,
Szaladok mezítelen lábbal,
eső áztatta szántáson,
vizes fűben,
zöldellő réten.
Senki földje ez, magam vagyok!
Egyedül, akár a sárgaságosan
izzó csillagok.
Égből vagy tán szememből
víz patakként csobog!
Szomorú s boldog egyszerre vagyok!
Sehol egy felhő, mégsem látom a napot.
Hiányod bánt, szívem sajog…
2010. április 28.
Orsós Mónika
Kedves Mónika!
Szép vers!!!!!
Üdv:Rozálka
Kedves Anna? Kriszti, Timóca, Terike, Zsuzsa!
Elnézést, hogy mostanság nem írok a verseitekhez…ígérem pótolni fogom! Csak mostanság nagyon rohanok…fárasztó!Meg hiányzik már a versírás(mostanság nincs időm) az olvasás(a)
(verseitek) különösen…:( Szép napot! Rohannom kell…pfúú! Unom már…
Kedves Mónika!
Aki a természet szépségét észreveszi, látja az alkalmas a boldogságra, ha maga is akarja és "tesz" is érte.
Rajta hát…az angyalát!
Szeretettel:Teri
Kedves Mónika!
Nekem is tetszett a versed. Se nem, hosszú, se nem rövid, épp annyi, amennyi kell!
Azt hiszem ilyen jelzővel még nem is találkoztam: "sárgaságosan izzó csilagok".
Én is csak azt kívánom, hogy hamar megtaláld a boldogságodat!
üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂