Fényzivatar

A hegyről ledördül egy szikla.
A völgyben darabjaira törik szét.
S a hajnal kisírja két szemét,
Zivatart küldve az emberi világra.
Ropognak a gallyak az avaron,
Sötét, nagy kolompjai a tavasznak, s
Minden perc, a folyékony idő alá
Rendeződik, mint fényforrás,
A perc pereg egyre, akár a mézsodró,
Miből cseppenként áramlik ki
Az esszencia, s a föld vére forr,
Mikor a kánikula úgy csíp, mint
Darázs a porfészekben, el nem
Múló örök fájdalommal, s ekkor lép ki
Az ember az élet színpadára,
Hol babérleveleket gyűjtöget,
Élteti a világ dicsősége, s a perc
Egyetlen gondolatával fénymagok
Milliói robbannak ki belőle, melyek
Fényzivatarként hullnak vissza a Földre.

Székesfehérvár, 2010. március 27.

Elbert Anita