Lakhatatlan

Az élet kívülem lakhatatlan.
Kiürült vágy lombján ringó
Éberség–magok a nappalok.
Az éjjelek halottak, s vadak,
Eleven hulla finomságban
Helyezi vonalra az ember
Betűit, s a szövegvilágban
Minden lakhatatlan, nyoma
Sincs az egyes szavaknak,
Csupán a fehér lap beszél.
A semmi, akár a só kivirágzott.
Harmatosak a reggelek,
Elönti a tájat az árvíz, s
Cseppenként belőle kiáradnak
A szavak, s hol szú nem rág,
S nem gyűlnek a vadak, ott
Láthatatlan összefüggésben
Kirajzolódik bennem az élet,
Mely szerves, teljes egészben
Megragadható várlak, királyokat
Dicsőítő örök zene, udvari
Mestereket megszégyenítő erő.
Lakhatatlan a világ szíve, s
Soha fel nem ébred benne az élet.

Székesfehérvár, 2010. május 11.

Elbert Anita