Almamag

Két tenyeremet egymásra
Fektetem, hol a vonalak
Összeérnek, mégis van
Némi különbség, az adott
És a megvalósulás közötti
Híd, mely az alkotásnak
Helye, ide tornyosulnak
A szavak, melyek egyetlen
Tőből fakadnak, s zörög
A léc, fokonként bomlik ki
Belőle fájdalom, mi kosarat
Fon a már meglevőből, és
A hiányt üres helyként írja be
A szavak mélyébe, almamag
Lett a két kezem, melyben
Benne van a kész gyümölcs,
De láthatóban csak annak
Jele van jelen, s döngeti
A lét hulláma az időt,
Kezemet, rotyogó hangok
Szálltak körbe, beleremegett
A világ, atombombák füstjében
Él most a kies jelenléthiány.
A semmi pupilláján áll szívem,
Tudom, hogy minden pőre lesz,
S az utolsó napon a forgatókönyvet
Összetépik, melyen egykor minden
Ember jele fémjelzett egy modern
Kort, melyből csak elmélet lett.
Fogy az idő. S az almamagot,
Két kezemet a föld aranyába vetem.

Székesfehérvár, 2010. június 12.

Elbert Anita