Föld, ég, szív és lélek
Hűs nyári nap volt, igazából semmi különös nem történt.
Mégis valami más volt, szívem lelkem odabent
mélyen érezte. Csak eszem az, ki sosem értette. Nem
érthette. Szörnyűség készült körülöttem s fejem felett!
Valami rettenetes, csak álltam s néztem némán. Nem
tehettem semmit sem. Megdöbbenve pillantottam meg egy
csillagot, mi pár perce még erős fénnyel ragyogott, s
most hitelen szomorúan tűnt el, ijesztő volt ahogy
csak hullott, csak hullott… már nem éreztem védelmét,
örökre elhagyott. De még utoljára valamit fülembe súgott.
Tudtam mit fog mondani, hisz szívem legbelül félve érezte.
Nem kívántam én akkor, oh nem kívántam semmit se. Ég felé
szegeztem arcom, csak álltam, hisz ez most nem az én
harcom, csak vártam. Álltam lélegzet fojtva, könnyezve
néztem a háború kezdetét s végét. Égben s Földön egyszerre
zajlott… menekültem volna! De nem tehettem. Ez nem az én
harcom s nem az én napom. Ezért sem mehettem, de ha mehettem
volna se lett volna értelme… Az égből haragos villámokat
szórt ránk Valaki. Valaki aki haragudott akkor, most, mindig s kinek
nem létezik csak a Mindig, de nem ismeri azt: hogy Soha.
Pedig ő igazságot hozhatna, ő tehetne, változtathatna! De
nem teszi! Nem értem. Nem akarom. Miért a szenvedés?
Miért hagyja a nagy hatalom, neki az Ég, nekem a Föld az
otthonom! Féltem a világom. Miért nem hagy békén…?
Elkeseredett arcomon akkor könnycseppek gördültek lefelé,
csillámfényű cseppekként gyöngyöződtek, oh de tudom felesleges
hullajtottam akkor, mindig és soha…. hirtelen dörgés törte meg
a gondolatom, szikrázó fények mik ijesztően körbe vettek.
Én mégsem féltem, csak néztem. Szaladgált fel s alá, akár a
képzeletem. Vihar vette kezdetét, soha véget nem érő harc az
égben, háború zajlik már megint a Földön s fent az Égben.
Soha véget nem érő harc. Fáj minden mozzanat, fájó a gondolat!
S a hirtelen jött rossznak, hirtelen vége szakadt. Csend leple
védte most otthonom, a Földre szakadt. Szívem mégis a magány,
szenvedés örök otthona maradt. Soha, de soha míg élek nem
találok vágyott nyugalomra! Ég és Föld megbékéltek egy pillanatra.
Lelkem, szívem nem fog Soha! Még ha most nap is süt arcomra,
lelkem akkor is fáj, az élet velem gonosz s mostoha.
Nem fogadom el, hisz az életet nem kértem soha…
Orsós Mónika
Köszönöm Drága Icuskám!
Most már értem, csendesülnek a viharok, de a kár amit okoznak, csak később jönnek elő…és nem könnyű a idebent rendet rakni!!!
Magamra koncentrálni, az nem olyan egyszerű!
Pussz: Móni
Am meg javítást igényel, sok az ismétlés benne…:S
Drága Mónikám!
A lelkedben dúló viharokat nagyon jól érzékeltetted ebben a prózaversben. Torma Zsuzsanna azokra a belső rímekre utalt, amelyek megtalálhatók a versben:)
A viharok egyszer elcsendesülnek, olyan nincs, hogy soha nem ér véget! Csak nem mindegy, milyen károkat hagy maga után…. Próbáld meg – amennyire lehet – kivonni magad ezekből a családi dolgokból, és magadra koncentrálni!
Sok szeretettel olvastalak: Icus
Kedves Gyöngyi!
S mindezt a versemből…hűha! Valóban nem ismerem önmagam… saját határaim, és néha még kezelni sem tudom az életet, az embereket…nap mint nap meglepődöm, dilemmázom, de nem tanulok a hibáimból…remélem el jön az idő…mikor tudok önmagammal békében, harmóniában élni! Köszönöm, újra s újra!
Szeretettel üdv.: Mónika
Kedves Mónikám.
Addig amíg nem ismered önmagad és nem tudsz egyszerre az érzelmeidre, és a tudati /gondolatvilág/ dolgaira egyformán hatni addig mindig lesznek konfliktusaid a sorssal. Nem a te hibád. Ezt is meg kell tanulni. Túl kell élni és tanulni kell belőle. Csakis az örömök és fájdalmak átélése tanít meg az élet dolgainak harmonikus használatára.
Szeretettel Gyöngyi.
Kedves Angyalkám!
Volt ichlet, de ez nem vers!
Vagyis nem annak indult! Olyan elbeszélés féle inkább…mint sem vers! De ezek szerint…nem az! Meglepődtem, mikor itt találtam!
Ezer pussz! Amúgy mikor írtam valóban háború volt, idebent a lelkemben…az égben, a földön…mindenhol! Lesz ennek vége? Ki tudja…mert én nem!
Ezer puszit küldök! Remélem jól vagy, Te és Családod is!
Gondolok Rád sokszor és szeretettel: Móni
Kedves Zsuzsa!
Szándékosan írtam szimbolikusan…a lényeg a lelkemben és családomban zajló harcok kezdete, zajlása, vége!
Van vége? Nem hiszem, nem tudom!
Versben a belső rímeket…nos ezt most nem igazán értem!
A belső békére gondolsz…vagy a vers mint olyan…nem egészen kifejező,na most passzolok!
Üdv.: Móni
Kedves Mónikám!
Látom most volt ihlet!
Ez nem semmi…még mennyiségben sem.
De legalább kiírtad magadból.Teljesen egyetértek Zsuzsannának minden egyes szavával.
Fel a fejjel kicsi lány!!!
Szeretettel és baráti üdv:Rozál;)
:)Kedves Mónika!
Versed mondanivalója talán egy kicsit szimbólikus, hiszen ahogy a Föld és Ég között néha vihar dúl, úgy dúlt a Te szívedben és lelkedben is a vihar.
Sajnálom, hogyha a napfényben sem békél meg a szíved, s lelked! Talán nem lesz ez így mindig, reménykedj!
Meg lehet találni a versben a belső rímeket!!!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
🙂
Kedves Gyöngyi!
Hát igen fiatalság bolondság, rám inkább ez illik: fiatalság naivság, bolondság, makacsság…meggondolatlanság!
Csak azt nem tudom miért nem az eszemre hallhatok…s kiálltok rá a szívemre, hogy hallgasson inkább!:S
Majd egyszer csak be nő a kobakom…vagy nem!
Szép napokat s minden jót kívánok én is Neked!
Szeretettel: Mónika
Kedves Tara!
Meg se tudok szólalni…hát ilyet! Kolosszális ez a vers…fú!
:)Köszönöm kedves vagy!
Üdv.: Mónika
Kedves Mónika.
Nem minden üstökös csillag. Nem minden csillag ami fényes.Higgy magadban és az időben. Idővel rájössz, hogy bonyolult a világegyetem, de ha megismered nem fogod összetéveszteni a csillagokat. Előbb ismerd meg,aztán szeressed meg. Akkor nem ér csalódás. Olyan szépen írtad ki lelked szorításait magadból.Gratulálok.Sok sikert kívánok és szépséges napokat. Szeretettel Gyöngyi.
Kedves Mónika!
Kolosszális ez a vers! Lenyűgözött, ahogy beleszőtted az érzéseidet, félelmeidet. Csak gratulálni tudok.
Szeretettel. Tara.