Életcsönd


Életcsönd

Hajdanán álmot láttam,
Rettenetest, lövészárok
Lett a végtelen árokpark.
Acélos fény surrant át
Az éjen, s vacogtak
Rozsdás lemezeken
Az apró bogarak,
Úszik csillagfényben
A sok szó, apró pontok
Az egyenes térben.
Bámulni kezdtem az eget,
S a szemlélődésben már
Nem tudtam, hogy én
Nézem az eget, vagy
Az ég néz engem, s az ég tágra
Nyílt szemeivel, lassan bámul engem,
Mígnem az álom meg nem döngeti
Két pupillám, s egy tű
Bele nem szúródik a vakfoltba,
Honnan minden visszajár,
Fényt kíván a test, erővel
Telt energiát, mely nyugalom
Honába csábítja az embert.
Minden csönd. Az élet azonban
Nem az, amit valóságnak
Képzelünk, az élet bennünk van.
Vélemények repülnek százával,
S az ember hátán viszi életét,
Egy kisgyermeket cipel át a szent
A túlpartra, s a mázsás súlytól
Majd’ összerogyott, ugyanis e
Gyermek Krisztus volt, ki
Minden ember karmáját magában
Tartja, izmai feszülnek, akarata
Fogytán, mégis nagy kanállal
Falja az erőszakmentességet.
El van tévesztve az emberek
Gondolkodása, rohannak, s
Benne vannak az embergépben.
A bölcs ellenben hallgat, s
Árasztja magából a derűt.
Ez az igazi életcsönd.

Székesfehérvár, 2010. július 1.

Elbert Anita

“Életcsönd” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Anita!
    Versed nem könnyű vers!De nagyon sokatmondó.
    Szeretettel:Rozálka;)

  2. Kedves Anita!

    Tetszik a versed a megállapításokkal együtt. s főleg a vers utolsó sorai igen bölcsek, nem csak azért mer a "bölcs emberről" írsz, magad is az vagy!

    Üdv.: Torma Zsuzsanna
    :):):)

Szólj hozzá!