Félidő

Nagy hegy barlangjában
Farag léket az ég, harmat
Hullik le könnycseppként
A föld arcáról, s szakad
A köd, a veríték homlokomról.
Félve vacognak a lombok,
Lerázzák terhüket magukról,
Félidőben megszólalnak
A harangok, hazatért
A tékozló fiú, s újból és
Újból kikéri a jussát,
Megannyiszor megy vissza
Öreg apjához, ki mindig
Megbocsát, ilyen minden
Ember is a Földön, félidőben
Döbben rá, hogy tévedett,
De a múlt nyoma ott marad,
S soha el nem törölhető
A bűn, hiszen ez lesz majd
Az oka, az ember minden tettének
Kiindulópontja, s az okozat
Egyenes arányban létesül az okkal.
Elhagyom ma testemet,
Repülve megszabadulok a Földtől,
De visszajárok, megjelenni
Test nélküli alakomban.
Csengetnek. Félidőn a pázsitra
Teszem le fejemet, a Holdon
Túl laknak a szellemek, ide
Téved lassan tekintetem,
Felállok a karosszékemből,
A lábnyomomat felülírom
Emlékezetemmel, s a szó
Elszáll, az élet megmarad
Félidőben, a képzeletemben.

Székesfehérvár, 2010. június 18.

Elbert Anita