Vadászat

Sűrű éjszakában fel-felsüvít a szél,
Egy hang több torokból, véle versenyre kél.
Felneszelsz rá, amikor hallod, elsőre,
Borzongató – szíved kihagy egy ütemre.

Mintha hazátlan lelkek huhognának,
És osonnak csendben, fák közt, elnyúlt árnyak.
Mindenki riad, keresi hol a vacka?
Fuss! Bújj el! Menekülj! Vadászik a falka!

A szarvas csorda is kinn, az erdő szélen
Legelészett békésen, még nem oly régen,
Ám most már középre fogva az ifjakat
Lesik, várják félve, ki jő a fák alatt.

Nemsokára felbukkan az első farkas,
Fekete, akár az éj, válla hatalmas,
Illik hozzá karcsú, szürke bundás párja
Ki ott áll mellette s fejét hajtja rája.

Szakértő szemekkel mérik fel a csordát
Jól tudják, hogyan válasszák ki a prédát.
Elengednek egy néhány vezényvonítást,
És már kezdik is mindnyájan a futtatást.

A tág völgyben fel-alá terelik őket,
És lesik árgus szemmel az esendőket.
Emitt egy öreg, inas, sokéves bika,
Amott egy anya és pár hetes, szép borja.

A fiatal tehén bátor, lett és merész
Gyermekéért mindenre, a legtöbbre kész,
Bikaborja kedve is nagyon öklelő,
Már most igazi harcos, mi lesz, ha felnő?

Fejüket leszegik, lábuk földet kapál,
Itt minden farkasra nehéz küzdelem vár!
S a ragadozók értik az üzenetet,
Csak róják köröttük egyre a köröket.

Amott fáradtan áll az idős, nagy bika,
A hajszát, s vele életét, most feladja.
Büszkeségből azért még lehajtja fejét,
Hisz egykor ismerték agancsa erejét,

De évek óta fogsipollyal bajlódva,
Reméli, könyörületes lesz a falka.
Egyikük gáncsot vet, a másik ráugrik,
A harmadik fogsor a torkán záródik.

A negyedik hívja is többi társukat:
Gyertek, itt mindenkinek jut néhány falat!
Az ünő és gyermeke állták a sarat,
Életük jelenti nekik a jutalmat.

S míg vissza sem nézve mennek a csordához
A farkasok loholnak a bikához.
Eléggé szűkös és rágós egy lakoma,
De megtelik vele a vadászok gyomra.

A maradékot hagyják rókának, borznak
És még néhány hasonló takarítónak.
Ők hazatérnek kies farkasodúba,
Hol vár rájuk a falka szaporulata.

Jöttükre kibukkan három, négy… hat kölyök!
Apró lábain vígan elébük döcög.
Kérőn bökdösik szájukat, ágaskodnak,
Bizony, már húst is esznek, nem csupán szopnak.

A felnőttek pedig értik jól a kérést,
És már végzik is hullámzón a „terítést”.
Mert hisz’ szegény farkasnak nincsen iszákja,
Az ételt nem viheti, csak a gyomrába.

A kölyköket ez azonban nem zavarja,
Az ételt mindegyikük lelkesen falja.
Aztán tele hassal összegömbölyödnek,
S mire virrad, szépen álomba merülnek.

Így él egymás mellett vadász és zsákmánya,
Vigyáznak egymás legjobb vérvonalára.
És ez így maradhat nagyon sokáig még,
Ha nem bolygatjuk eme harcias békét.

Drgács Gabriella