Alabástrom
Lágy, porhanyós szobor
Rémlik elém, ki álmomban
Elevenné vált, mint élő, s
Gázolt a porban a vadász,
Elfogva a csend birodalmát.
A szó megfürdik, s elveszíti
Árnyékát, halálra készül
Fel ebben, a cudar világban.
Megfáradt kezekkel vonul
A munka saját medrébe, s
Akár egy víznyelő, oly
Masszívan rejti el a vizet,
A lélek megnyilvánulási
Formáját, s egy alabástrom
Szobor áll mereven az udvaron,
Mintha kőből lenne annak
Szíve is, nem is különös,
Hiszen maga a modell is
Holt volt, halotti maszkot
Vettek le tőle, akár Akhilleusztól,
Színarany pompába burkolva
A feltámadt szót, mely
Hangoltsággal itatódott.
Körmömmel vésem fel
Nevemet az alabástrom szoborra,
Alakítható kézzel annak formája,
Az anyag mégis marad, ha a formák
Egymásba is gördülnek, majd
Szétválnak, így szerezve új életet.
Bús lantok az emberek, elcsengik
Nótájukat, s erdőben friss leheletük
Párásítja a hangokat, a szomorúság
Köbén, s körmömmel újabb szobrot
Karcolok, mely telve van energiával,
Kézi munkával faragom ki magamat,
Én, halott anyag, egy ezredév súlya alatt.
Székesfehérvár, 2010. augusztus 8.
Elbert Anita
Remélem nem marad annyira alabástrom ez a szobor:-)
[b][color=#339966]Kedves Anita !
Szavadon áramolni induló versed annyi rejtélyes és számomra nehezen felfogható gondolatod fogja át, hogy nem vagyok képes átvenni Tőled,
Pedig már írtad nekem, hogy ott van benne, csak ki kell hámozni, de én egy alabástrom szobor keménységével nem tudok megbirkózni.
Ez a versed inkább impresszionista és metaforikus metafrázis… – nehezen felfogható az én szelektív maradiságommal és kalsszikus beállítottságommal.
Tisztelettel olvastalak !
– keni –
[/color][/b]