Az önmagát feláldozó

Ki értünk életet lehelt
A sártestbe, s lehetővé
Tette a purgatóriumot,
Feláldozva önmagát,
Mint istenembert, ő
Most belső mesterünk,
Vállalva szavait, tetteit,
Minden körülményben.
Templomot épített három
Nap alatt a lelkében,
Megváltva anyagi testét,
S ember is, mert utolsó
Szavai közt visszacseng:
Istenem, Istenem, miért
Hagytál el engem? kérdés
Szinte felszólításként hat,
Ennek tudatában feszítem
Magam naponta keresztre,
S várom az eljövendő életet,
A feltámadást, tökéletesnek
Lenni isteni erény, emberi
Alakban csak törekszik erre
Az ember, miképpen a lélek
Bölcsességére, s érzem,
Közel már a feltámadás!
Emberek, üdvözöljétek
A kisdedet, ki bennetek
Él, van, mozog, s lássátok
Meg magatokban a gyermeket,
Belső, mély utaitokon, amikor
Már feszít a fájdalom, s
A messzeség, az ártatlanságnak
Néma szavai megérintik
A lelkeiteket, s rajzoljatok
A homokba jeleket, s a keresztet,
Mely szenvedés gyanánt jelen
Van bennetek, töröljétek most
Ki, az egyszer, s miképpen a szent
Kezében is rózsává váltak a kenyerek,
Rajzoljatok egy rózsát szívetek közepébe,
S hirdessétek a feltámadást az emberek
Körében, ki önmagát mindenkiért
Feláldozta, a közelben van már,
S készen áll összegyűjteni övéit
Az Új Jeruzsálembe, égi hitvese kedvére,
Hogy az eljövendő kor hajnalán
Kinyíljon minden egyes ember szíve.

Székesfehérvár, 2010. augusztus 29.

Elbert Anita