Az új teremtés

Hószínű fohász a temető,
Az út széle vörös hervadás.
Arany csillagvirágok a szavak,
Melyek a sötét éjben világítanak,
A betűk apró kis szirmok, s a Nap
Hatására ernyőt bocsátanak
A földre, sziromlevelekből.
Nem messze innen datolyafák
Sütkéreznek, gyümölcsük áldott
Gyermeksereg, kiket megaszal
Az őszi szél, s minden olyan
Csöndes. Köd takarja el a versemet.
A jeges időt folyékonnyá olvasztom,
S minden meglevőt eltűntetek: nevet,
Dolgot, nyomot, árnyékot, s újra majd
Semmi lesz, és megint valami, ami
Már láthatatlan a régiek számára.
Én gondolatból teremtek képeket,
S tudom, hogy a láthatatlan: valós.
A látható sokszor illúzió, s erre
Támaszkodni oktalanság, magamból
Hozom létre az égi templomot, nem
Téglából és habarcsból, de szellemből
És erőből készül el a Nagy Mű, s
Lelkem teraszán az akarat majd
Valósággá válik, és minden egyes
Betű csillagként gyullad fel, ha
Egy ember kezébe veszi őket.
Az új teremtés nyelven kívül lesz.
A gondolkodásban fog gyökerezni.
Egy gondolatnyelvet beszél egyszer
Minden ember, s lélekből élnek majd,
Létrehozva az új teremtést, bennem.

Székesfehérvár, 2010. augusztus 22.

Elbert Anita