Egyedül
Egyedül érkeztél,
Örömmel és kínnal születtél
Az élet fut, majd hervadásba hull
Nincs menekvés előle, bárhová bújsz
Akkor már nincs érzés
Ott már nincs fájdalom
Nincs fény, nincs nap
Ott örök sötétség van
De félned mégsem kell
a szeretet fáklyáját őrizted,
viszed, számodra ez az égi fény
Örök álmod így lesz szép
Így neved nemcsak múlt,
Bár tested porrá hullt
Egyedül vagy. Megérkeztél
Fájdalmas volt a hazaút
Mészáros lldikó
Kedves Kata!
Akkor biztosan hasonlóan látjuk sokmindenben a világot!
köszönöm jöttödet,
szerető üdv
Ildikó
Kedves Gyöngyi!
Nagyon szépen köszönöm a részletes hozzászólásodat, melyet oly szépen fogalmaztál, hogy szerintem egy külön verset érdemelne.Annyi szeretet tudol adni, és ráérzel a mondanivalóra is, hogy az ember néha elcsodálkozik.
Jé, amit irtam, talán mások által is megfogalmazhatók?
Köszönöm,
szerető üdv
Ildikó
Kedves Veronika!
Köszönöm a gratulációt,
szerető üdv
Ildikó
Kedves Juli!
Örülök, hogy jónak találtad a versem, ezek szerint érdemes volt elővenni.
Köszönöm hozzászólásodat,
szerető üdv
Ildikó
Kedves Ildikó.
Nekem az egyedül tetszik benne.
Mert valóban egyedül vagyunk a saját világunkkal járjuk az útat s nem hibáztathatunk senkit rossz életünk miatt.Jó és rossz döntéseinke saját magunk választásai vezetnek.
S mert a kezdetet sen tudjuk. Előre miért kéne foglalkozni a véggel? Mind a kettő eldöntött tény a köztesben van dolgunk tisztességben, hitben, tudásban helytállni, hogy gyarapítsunk és ne rontsunk.
Sok sikert Szeretettel Gyöngyi.
Kedves Ildikó!
Én örülök hogy akkor és így írtad meg ezt a versed mert szerintem nagyon szép. És valóban az út hazafele nagyon hosszú és igen göröngyös.
Szeretettel olvastalak : Juli
Kedves Zsike!
Igen, eltaláltad, mert hozzászólásodban pontosan azokat a dolgokat irtad le, aminek hatására megszületett ezen vers.
köszönöm jöttödet,
szerető üdv
Ildikó
Kedves Keni!
Ez egy nagyon de nagyon régi versem.
Most, ennyi idő távlatában már nem igy fogalmaznék, nem igy vetném papirra a gondolataimat.
Akkor, mily érzésekből jöttek ki ezen szavak, megpróbálom felidézni.
Már születésünk pillantában tudjuk, hogy egyszer elkell menni, itt nincs kivétel. Az utolsó ut pedig, hiába vagyunk egy temetésen is tisztában, hogy a földbe kerülünk, mégis
valaminél fogva az utolsó utat a mennyben, az égben képzeljük el, úgy érezzük, ott leszünk biztosnságban.
De az nagyon messze van, az ut hosszú.
de mig itt vagyunk, addig is kell feladatnak lenni, és azt szeretettel, békében végezni.
S mig itt vagyunk, kezünkben a világitó fáklya jelzi életünk, fenn már csak sötétség lesz.
A végső "otthon" ott lesz, fenn.- és mindenki oda érkezik, de addig az élet göröngyös utjait járni kell.
Valami ilyesmire emlékszem, hogy mikor irtam talán ezek a gondolatok vezették kezem.
Nagyon örültem hozzászólásodnak, köszönöm.
szerető üdv
Ildikó
Kedves Ildikó!
Én úgy érzem, hogy a születés és a halál, a megérkezés és a távozás pillanatait örökítetted meg a versedben, mely valahol az öröm, és a szomorúság találkozása….
Szeretettel:Zsike
[b][color=#990066][center][u]Kedves Ildikó ![/u][/center]
Kétségek és találgatások között olvastam fájóan szép versedet, de sajnos a tartalmából nem tudtam kihámozni egyetlen értelmes gondolatot sem, ezért számomra ez a vers megmarad egy örök talánynak, ha csak indíttatását utólag meg nem magyarázod.
Találgatni nem szeretnék, mert vagy igaz, vagy csak fiktív, bár az utóbbi lenne !
Üdvözlettel !
– keni -[/color][/b]