A vágta

Féktelen fénylovakon
a vágta
a költő idealista álma,
por mögöttem a múlt
kihunyt szalma lángja,
s míg a szú a koporsót rágja,
vágja fejszémet
újabb, s újabb kemény fába…
– vaklárma!
Vaklárma, hogy reám nem találnak,
itt vagyok, kívül-belül
renoválva,
újfent talpon állva, s kitört
belőlem a láva….
Féktelen fénylovakon gyorsul
most a vágta,
gondolja meg százszor
ki elém állna,
könnyen pokolra szállhat…
Por mögöttem az út,
s a lélek ordibálja,
kiabálja:
– szabadság gyilok a kés
a fénye rés a tudat hasítékában!
Semmi sincs hiába,
boldog vagyok a mában,
csak a tegnap kába,
rózsaszín lepel permetez utána!

Számban szavak,
szívemen töviskoszorú,
minden előre halad,
s kacagnom kell, hogy egy versemtől
te leszel csak igazán szomorú…
Kedves, s groteszk együttérzés,
de a légzés muszáj, s ez csak egy ócska uszály
az élettengerének szélén…

…hogy mindent túléljél!!!

V. Gy. Mont’y