Pán meghalt

Kecskelábú, szőrös idegen
Csüngött egykoron a szíveken,
S egy halott kis maradvány
Még mindig ott van az emberben,
Az egó vak uralma, mely mérgezi
Lustasággal, bujasággal, irigységgel
A lelkeket, sok az isten, de kevés
A hívő, hiába akarnak odafentről
Segíteni, ha testet nem öltenek,
Kevés siker koronázza lépéseiket,
Ugyanis az emberek csak annak
Hisznek, amit látnak, ismételgetik,
Hogy a természet halott, mégsem
Tesznek ellene semmit, nézik
Tönkremenni környezetüket,
S majd krokodilkönnyeket vetnek,
Ha semmi nem marad ebből
A világból, egyszer majdan
Nagy lesz a fertő, s azt hiszik,
A mindenség elveszett, de ennek
A hírnek nem szabad hinni, ugyanis
Bolygók halnak meg, s születnek,
Univerzumok robbannak fel,
Azonban az egy Isten az örök,
Pán meghalt, Lucifer egy testetöltése,
A mai világ megszabadult tőle, de
Még maradnak szilánkok az emberi
Szívekben, ám Krisztus, mint csalogány
Csalogatja el magához az embereket
A szeretet nagy égisze alatt, s hirdeti,
Nem halt meg az Isten, s még ráadásul
Gondoskodik is rólunk, érzem, csorog
A könnyem, mely a földdel érintkezve
Sárgomolyaggá alakul, miből vétettem,
S ebbe a talajba vésem bele szavamat,
Mely egy, és oszthatatlan, ünnepeljük
A nagy napot, Pán végre halott, s egy
Fenyőfa kérgére van felírva, hogy
Holnap majd az emberek kétfélék
Lesznek, vagy csak jók, vagy csak
Rosszak, ma azonban vegyesek
A lelkek, s a szívem vágya egy,
Szabaduljunk meg örökre a gonosztól
Bennünk, és közöttünk, s az égre írnám
Nyomtatott betűkkel: Pán halott, s
Az összes ember az Isten szívében dobog.

Székesfehérvár, 2010. augusztus 26.

Elbert Anita