Csillagszív

Élő ruha volt rajtam, dobogó,
Emberi szívek működtek rajta,
Lüktettek, akár a szavak, melyek
Egy–egy csillaggal voltak
Összekötve, s a szívtől vérzik
A szövet, meg annak szava, sőt
Könnyel áztatja meg az élet
A szöveget, melyet pupillámra
Gördít az idő, s szálka nem
Kerülhet a szem közelébe,
Geometriai pontossággal
Tűzi a szívszabó egymás
Mellé a szíveket, melyeket
Hajdanán kifacsartak, akár
Egy citromot, s megittak
A hatalomittas emberek,
Kik azt gondolták, a szívben
Van az erő, ezért pusztították
Ki a falvakat, községeket.
Pontosan és szerényen, ahogy
A csillag megy az égen, élni csak
Úgy érdemes, a határnál állok,
Ott, hol az élet és a halál egy
Vékony cérnaszálon hajlong.
Sokszor felnézek a csillagos
Égre, jönnek felém kis
Rőzsedalok, melyek háromszögre
Akasztják a világot, ritmust
El nem vétve állnak fel a szavak,
S belekerülnek lassan a gépezetbe,
Hol csavar csupán az ember,
Csillagokra éhes szemmel egy
Vadrózsára terelődik tekintetem,
Mely vágyat teljesít, s ebből lesz majd
A csipkebogyó, mely a jövő, ez
Azonban mindig odaát van, a kamrában
Pedig dobognak a kitépett szívek,
Melyek csillagokra bámulnak,
S nézik saját halálukat, szíveikkel.

Székesfehérvár, 2010. október 19.

Elbert Anita