A révész botja

Fehér ruhában fonja körül
A nappal az éjt, becsavarja,
S kiszűri mindent, mi fekete.
Két, nagy pilláját nyitogatja
A hajnal, mert közel van már
A beteljesedés. Felemelkednek
Önmagukhoz emberek, s mint
Szemek, döngeti álom szemhéjukat.
Csupa szem lett a világ, ugyanis
Látni akar mindenki, de egy bot
Kopogása felsérti szivárványhártyámat,
Fekete sisakot hordott magán,
Láthatatlanná ez tehette csak, ki
A határon áll, a révész, lelkek
Éber szállítója, de ingyen senki
Nem mehet át a fehérből feketébe.
A halott nyelve alatt ezért van
Egy garas, ez a váltsága a szolgálatnak.
Ám a révész a mennyországba
Mindenkit fizetség nélkül elvisz.
Levittem egyik versemet neki, ő,
Mint Tudós, végigkopogtatta, s
A halálból az életbe vitte át soraimat.
S mikor vízbe estem, botjába
Kapaszkodva értem földet,
Gondoskodó, halál utáni kehelyben
Láttam magamat, jelenem, jövőm,
Múltam egyszerre, fogtam botomat,
S minden lépésem egy betű lett.
Nyomok, nyomok hátán él a művész,
S ha teheti, még az ihlet rabszolgájává
Is válik, hogy az isteni sugallat még
Több emberben megfoganjon, így
Válva alkonyatkor a lemenő Nap
Friss színeiben ötvözve a révész botja.

Székesfehérvár, 2011. január 10.

Elbert Anita