Karácsonyi dúdoló

Az advent ajándéka a vég
Tisztelete, hiszen a születésben
Benne van már előre a szenvedés.
A jóslatok szerint élni, jelenti
A sors beteljesülését, közben egyszerű
Dalt dúdolgatok: „Karácsony,
Világom, piros alma a fákon…”,
Megszakadnak a gyászjelentések,
S a születés szele már megüti
Fejemet, szóbölcsőbe hív Jézus,
Ki értünk életét adta, s most is
Rendelkezhetünk vele, más
Az a karácsony, hol az ajándék
A megszokott úr, s nincs szó más
Semmiről, holott a béke leple
Szállja meg azokat az embereket,
Kik látják a négy adventi angyalt,
S szívüket túlcsorgatják szeretettel.
Magam vagyok e világ szegletén,
Dúdolom az élet himnuszát, és
Tudom, feltámadni készek a betűk,
Élő lángoszlopként állnak őrt,
Mint kerubok a Paradicsom szélén.
Elrugaszkodott a szó a valóságtól,
Ma minden a béke hanglejtésére
Hangolódik, lágy zene ébred
A lélekben, s a nyugalom körbefogja
Testét, mint a kettős kígyó, mely
Az ember fejénél egybeér, színes
Szalagokra arany betűkkel ír
A hajnal, feltámadásra hajtva
A szavakat, benn szellemre
Eszmél a tágra nyílt szív, majd
Odakinn hóember integet, és
A hó szitál, a semmi fátyolán
Elmereng szívem, s dúdolom
A karácsonyi dalt, míg él
Bennem a csend szövőszéke.

Székesfehérvár, 2010. november 20.

Elbert Anita